„Be kell hoznom a mínusz öt kilót - gondoltam halálra váltan, bekevertem újabb két kiló etetőanyagot, és hiába szakadt el a csúzli gumija, a szélviharral dacolva kézzel bedobáltam, aztán óriási erőfeszítések árán fogtam két nyamvadt keszeget a hegyi folyó erősségű szembeáramlásban, majd átnéztem Áderhez.
Hárfákkal kiegészített barokk kamarazenekar szólalt meg a mellkasomban, amikor kiderült, hogy semmit sem fogott, mert a szélrohamok lehetetlenné tették a spiccbotozást, rakós bottal meg nem akart birkózni a viharban, így csak egy közelre bedobott matchbot mögött kornyadozott.
Visszamásztam a helyemre, összeszedtem még két keszeget, lefújták a versenyt, elindultam Áder szektora felé, félúton találkoztam egy ismerőssel és összeomlottam. A végén fogott egy kettőhúszas pontyot szemben az én negyven dekányi keszegemmel! Úgy éreztem magam, mint Szekeres Imre, aminek haj helyett tévedésből lábujjakat ültettek a fejbőrébe.
Aztán kiderültek a részletek. Úgy fél órával a vége előtt mindketten ugyanarra gondoltunk, és hála istennek nem a pinára, hanem arra, hogy keszegből most már úgysem jöhet össze semmi érdemleges, nézzük meg a pontyot. De én nem bírtam 5 percnél tovább a csendes üldögélést a kukorica fölött, és visszatértem a több kapást ígérő csontkukachoz. Áder acélosan kitartott, csúzlizta a kukoricát és be is jött neki a kockáztatás.
Hát ez lett a jól kitalált projekt vége. Versenyszféra ide vagy oda, csúnyán kikaptam a szódás lovától összesen hét kilóval. És a legkevésbé sem ünnepeltem, hogy van olyan politkus, aki legalább egy nyálkás részterülethez látványosan ért.”