Éhségsztrájk, Kossuth-tér, szerda

„»A kisnép torkig van« – mondja nekem a velem szemben ülő asszony. Olyan hatvanöt éves lehet, őszes, rövid haj, nehéz kéz, fáradt tekintet. Mondja, mondja a panaszát, leveleket, iratokat, papírokat mutogat. Kevesli a nyugdíját, igazságtalannak tartja. Egész életében keményen dolgozott, legtöbbször fizikai munkát végzett, takarított, raktárban dolgozott, és most nyomorog. Vidékről jött fel, csak azért, hogy ezt elmondja. »Valakinek el kell mondanom« – néz rám. Aztán hozzáteszi, »ebben az országban a népnek nincs becsülete«. Én meg csak ülök vele szemben, bólogatok, helyeslek, s látom, hogy ennél többre nincs is szüksége. Nem beszélgetni akar, hanem azt akarja, hogy meghallgassák. Mert sehol sem hallgatják meg, és nincs is olyan hely, ahol egyáltalán meghallgathatnák. Itt született, itt dolgozott, itt él ebben az országban, és úgy érzi, teljesen magára hagyták.

Nem is tudom megmondani, hogy vasárnap este – az éhségsztrájk kezdete – óta, hányadszor hallom lényegében ugyanezt a történetet. Hiszen ennek az egésznek ez a lényege. Hogy beszéljünk az itt lévőkkel, kérdezzük, hallgassuk őket. Férfiakat és asszonyokat, akik szegénységről, elszegényedésről, kilátástalanságról, reménytelenségről, egyedüllétről, magukra hagyottságukról mesélnek. Hosszú, kemény fizikai munkával eltöltött évtizedekről beszélnek, apró örömökről, fiatalkori reménykedésekről, az azt követő keserű csalódásokról. Legtöbbjük azt sem tudja valójában, hogy hol, milyen eseményen, rendezvényen van. De az éhségsztrájkról arra asszociálnak, ami az ő, saját életük. Nem a párthoz, nem a politikusokhoz jöttek. Hanem kétségbeesve keresnek egy helyet, ahol meghallgatják őket, ahonnan segítséget remélnek. És ebben a helyzetben az a legmegrázóbb, hogy miközben hallgatom őket, tudom, én sem tudok ténylegesen segíteni, semmiben sem.”