Mi van A hatodik koporsóban?

Ott akartam lenni az aggódók és a bőrruhások randevúján az Újszínházban, A hatodik koporsó című Csurka mű bemutatóján. A politika azonban közbeszólt. Csupán kérést fogalmazott meg: nem cenzúrázott, lényegében viszont de. Már megint a zsidók jártak jól, idézhetnénk a vicc poénjába rejtett szentenciát, de persze ez sem igaz, hisz a Püski könyvesházban szépen fogy a kötet. Most csak papíron lehet a mester mindenről az jut eszébe korszakának esszenciáját megismerni, a rendszerváltó értelmiség vesztes részének Trianonban gyökerező szellemi kapaszkodóját. A lényeg így is átjön, tessék elolvasni, tanulságos. A probléma csak kisebb részt maga a textus, a combos zsidózás már évtizedek óta a szélsőségesek politikai kerozinja. Mert valamivel szemben mindig könnyebb az öndefiníció. A nagyobb gond az, ahogyan ezt a jelenséget a városvezetés kezelni igyekszik.

Voltaire és a XVIII. századi francia felvilágosodás kritikai világszemlélete, majd a nyomában megszülető polgári liberalizmus gyakorlatba ültetése a főváros kulturális vezetése számára évtizedek óta kemény próbatételnek bizonyul. Az eddigi liberális megengedést, a tudálékos megmagyarázás rendezőelvét (lásd. Hermann Nitsch kiállítás, Kiscelli Múzeum) néhány éve a tradicionális, konzervatív művészetszemlélet váltotta. A kijelölt határok nagyjából érezhetők, ezek között pedig helye van jó néhány Csurka-drámának is.

Dörner kinevezésével azonban hiba csúszott a polgári mértékletesség, a szakmaiság és az önreflexióra képesség rendszerébe. Azt látjuk, hogy Tarzan szerepére egy féllábú aspiránst sikerült választani, s most, a premier előtt mindenki csodálkozik, hogy még mindig egy lábon ugrál. A stallum nem vezetett csodás gyógyuláshoz. Az Újszínház vezetője azonban nem adja fel, és újabb közönségcsalogató darabot ígér a nézőknek az évad második felében. Készülhet a városvezetés. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy az 1980 után írott másik Csurka-dráma, az Írószövetségek harca ugyanennek az antiszemita alapállásnak a foglya, új szín csak a polgári középosztálybeli értelmiség, illetve a professzorok történelemszemléletének kárhoztatása.)

Emlékszünk, Demszky idejében sem látták pontosan, hogy esztétikai kérdésekben van-e egyáltalán, s ha igen, meddig terjed a politika kompetenciája. Ez ma sem egyértelmű, ám ez a bizonytalanság sokkal határozottabb formában ölt testet. Az eredendő hiba el nem ismerése oda vezetett, hogy közpénzből finanszírozott színházban az a darab mutatható be, ami ellen egy mélyépítő mérnök nem emeli fel a szavát.

A mű elolvasása után, a főpolgármester értékítéletével egyébként nagyobbrészt egyetértve most is azt gondolom, hogy ez a papírra vetett antiszemita vélemény is csupán egy a sok közül, díszcsomagolásban. A hatodik koporsó mégsem tűzre való, kezdeni kell vele valamit. Mondjuk Aba Botondként kiállni és magyarázószöveggel ellátva – miként tette a Kontroll című film elején – útjára engedni. Mert egy városvezető nem vállalhat ítészi feladatokat. Ha már bedobták a kalapácsot az üvegasztalra, a szilánkokat érdemes lenne újrahasznosítani. A Csurka-dráma monomániája mellett, sőt, azon keresztül alkalmas arra, hogy a rendszerváltozás óta kísértő frusztrációkról, a magyar sértettségről, és egy nem elhanyagolható társadalmi csoport gondolkodásáról elmeséljen valamit.

Letiltásának döntően politikai okai voltak, s ez a művészi autonómia szempontjából meglehetősen rossz emlékeket hív elő. A darab bemutatása keltette botrány után indulhatott volna underground diskurzus a lopakodó barna veszedelemről, Dörner pedig megvédhette volna a darabot, meg en bloc a motoros színházat. Talán az is szóba kerülhetett volna, hogy a tabudöntögetés, a botrányokozás kizárólag a kozmopolita művészek önkifejezésének sajátja-e. Ki és milyen elvek mentén jelölheti ki a vállalhatóság határait?

A visszautasíthatatlan kéréssel ezt a kínos vitát spórolta meg magának a politika. A de facto betiltással Fischer Ádám karmester és a többi, minden idegszálával tiltakozó is elégedett lehet. Most már tényleg a szabadság városa Budapest. Tényleg?

A koporsóban talált mondatok:

Rothschild: Nem árulok el titkot: én tíz év múlva és húsz év múlva is kölcsönözni akarok.

Jacob Schiff: … kikötöm, hogy a Népszövetség első elnöke zsidó legyen Baruch: Külügyminiszter úr, lehetséges ez? Balfour: Lehetséges.

Hatodik koporsó apródja: A háborút is így nyerték meg, bomlasztó hátországi propagandával, amely aztán kijutott a frontra is. A hátország uszító, romboló sajtója, együtt a népre zuhanó nélkülözések özönével belülről vágta szét a nemzeteket, elsősorban a magyart, ahol a sajtó nagy részben zsidó volt.

Clemenceau: Amerika segítette a bolsevikokat, pénzelte őket, és több tízezer zsidó New York-i zsidó szaladt haza a pénzével, hogy folytassa a régi bótot, de azt nem lehetett folytatni. Beálltak a Csekába, komiszárok lettek, megcsinálták az Internacionálét. Én nem segítettem a bolsevikokat, de tudok róla, hogy Amerika és Anglia sok pénzt adott nekik, Kolcsaknak, Gyenyikinnek, a fehéreknek meg jóformán semmit.

Hatodik koporsó apródja: Uraim, csak nem lepte meg önöket ez a finom tájékoztatás az erőviszonyokról? Ilyenkor azt kell mondani: ez van, és szét kell tárni a kezet.