Ne relativizáljunk!

„Ha nem az a célunk, hogy a kommunista diktatúra áldozatait balekoknak, vagy a rosszkor volt rossz helyen cinizmusával véletlen történések hajótöröttjeinek, s relativizáló dühünk eredményeképpen valóságos vagy potenciális bűnösöknek állítsuk be, akkor rá kell döbbennünk: a huszadik század történéseire különösen jellemző, hogy az áldozati szerepkörbe az emberek többnyire nem akaratlagosan léptek be. A bűnöket viszont többnyire akarattal követték el. A hol bűnösök voltak, hol áldozatok szemlélet nem a történéseket, hanem a bűnöket relativizálja. Azt akarja elhitetni, hogy csak a véletlenen múlt, kiből lett hóhér, és kinek a feje került a hurokba. Pedig ez nem így van. Nagy Imrét sem azért szeretjük, mert sokat élt Moszkvában, hanem mert egy halálosan kiélezett szituációban nem vállalta a hóhérszerepet. Arról lenne szó, hogy ő is egyszer bűnös volt, egyszer meg áldozat? Nem. Saját személyes döntése, helytállása miatt került az akasztófa alá.

S akkor még nem is szóltunk azokról, akik áldozati szerepkörből egy másik áldozati szerepkörbe vándoroltak, mint Angyal István, aki hazajött a koncentrációs táborból, s nem sokkal később ’56-os szerepe miatt a kommunisták fogták perbe, és végezték ki. Az nem úgy van ám, hogy az ember hol akasztat, hol akasztják. Akit embernek nevezünk, az – különösen a zsidó–keresztény kultúrában – nem öl és nem ölet. Aki pedig az embert megöli vagy megöleti, az bűnös.”