Lila ráják párnacsatája - beszámoló az Electronic Beats fesztiválról

„Közhely, de a félig chilei származású és egy ideig ott is nevelkedő, 22 éves Nicolas Jaar fiatalabb a techno és house stílusnál, mégis olyan arány- és stílusérzékkel nyúl mindkettőhöz, amilyenért a Parov Stelar-szintű produkciók ölni tudnának. Még éppen nem giccs, de már elvarázsol, még éppen nem önmagának tetszelgő, de már művészetnek és többrétegű alkotásnak mondható zenéinek többsége. Tizennégy évesen karácsonyra édesapjától a - szintén félig chilei - minimál-félisten Ricardo Villalobos lemezét kapja ajándékba és ez utólag tekintve determinálta is Nico hozzáállását a zeneíráshoz: visszafogottság, rétegről rétegre építkezés, elnyújtott textúrák - és ez kiegészül az afrojazz és a komolyzene iránti rajongással és persze némi pop-érzékenységgel. Az este kérdése számomra az volt, hogy hogyan működik mindez élőben, pláne két plusz taggal, valamint élő gitárral és szaxofonnal kiegészülve.

Mostanában a lassú tánczenének is kultusza van, gondoljunk csak az XX által megnyitott angol szcénára: James Blake-től Jamie Woonon át a SBTRKT-ig bezárólag igen felkapottá vált a ritmikus melankólia. Nicolas Jaar sem pörög túl a 100-110 BPM-en, mégis eddigi kislemezei akár klubokban is teljesen jól működnek, tavalyi lemeze, a Space Is Only Noise pedig remek éjszakai hallgatnivaló. Megvallom, azért a fent leírt élő felállás kapcsán egy jazz-koncert rémképe is felsejlett a szemem előtt, de reménykedtem abban a bizonyos arányérzékben. A hajszálpontosan 15 perces, hangfestő felvezetés és lebegő hangkollázsok egymásra eresztése kicsit rá is erősített a félelmemre. Vehetjük úgy, hogy ez a negyed óra egy le nem forgatott film bárjelenetének aláfestő zenéje volt, a hangulat megteremtésére szolgált, és én türelmesen is vártam hova szeretne innen kilyukadni. Itt még nem is kellett csalódnom. Az éteri rétegek észrevétlenül csúsztak át a John The Revelator átdolgozásába, amelynek énekrészét maga Nico vállalta sajátos énekbeszédjével, amely ennek a blues-dalnak az editjéhez klasszul passzol - azonban a későbbiekben a lemezen intim, már-már fürdőszobai éneklésnek ható stílust inkább csak dörmögésnek lehetett hallani.

Ez még a kisebbik baj, amit azonban igazán hiányoltam az előadás mögül, az az igazán átható atmoszféra és a finoman táncoltatás. Bár magas volt a lehunyt szemmel dülöngélők egy négyzetméterre eső száma, azzal engem nem lehet megvenni, hogy pár szintirétegre, horribile dictu képújság-zenére lila ráják úszkálnak a vásznon hosszú perceken keresztül, hogy utána egy lényegesen rövidebb etapra előkerüljön egy-egy felismerhetőbb motívum vagy dal. Pont azokkal az eszközökkel bánt fukarul a srác, amelyek által lélegezni kezdett az egész. Olyan érzésem volt, mintha egy VHS kazira felvett hullámzó tengert bámulnék, amelyet a tajték megjelenéséig képkockánként léptetnek és csak a hullám megindulásakor nyomják meg a play gombot. Ez a trükk elég szórakoztató, kétszer, másfél órára viszont kevés. Tisztában voltam azzal, mire jövök, tehát abszolút nem a veretést hiányoltam, de ettől még csak hellyel-közzel éreztem úgy, hogy működik a dolog. Sok mozzanat inkább tűnt alibizésnek, semmint a lemezeken hallható ösztönös művészetnek. Azért is furcsa a dolog, mert amikor éppen összeállt a képlet, mint például a Time For Us esetében, akkor igen szuper pillanatok következtek és az egész produkció kimozdult a zsibbadtságból, de csak egy időre. Az elvárásaim miatt nekem ez is csak egy B-, de ettől még simán adnék egy második esélyt.”