Nemzeti konzultáció: arról lehet dönteni, hogyan tovább a magyar gazdaságban
A Fidesz mindenkit arra kér, hogy töltse ki a nemzeti konzultációt.
Kilenc évvel ezelőtt nem tudtam, hogyan kell hozzányúlni egy Down szindrómával született emberhez. Sejtelmem sem volt, mihez kezdjek magammal, ha egy értelmi sérült fiú ártatlan szeretettel átölel és azt mondja: „olyan szép vagy!”.
„Zajlik a Paralimpia Londonban. És zajlik a vita, hogy mikor, mennyi, milyen közvetítést kapnak róla az emberek. Én örülök a vitának, mert a vita jó, a vita előrevisz. De ez az írás most nem erről a vitáról szól. A vita (amelyben elhangzottakkal kapcsolatban persze nekem is van véleményem, meglehetősen markáns, de ez most nem ide tartozik) pusztán elindított bennem egy gondolatot, amely talán, remélem, újabb vitát szül majd... mert, mondom, a vita jó.
Egy családról írok ma. A családomról – mármint: a másik családomról. Nem hárman vagyunk benne, hanem több tízezren. Magyarok, akiket összeköt a hazájuk, az emberi mivoltuk, és az emberségük. Ez a család itthon, nálunk már több, mint 20 éve létezik, mégis sokan semmit sem tudnak róla. Még annyit sem, mint a Paralimpia családjáról. Én magam nagyjából 9 éve vagyok a tagja ennek a nagy és ismeretlen családnak mint önkéntes, illetve pár éve mint jószolgálati nagykövet. Írhatnám azt is, hogy befogadtak, de talán jobban leírja a helyzetet, ha azt mondom: örökbe fogadtak. Mert ha az ember egyszer csatlakozik a Speciális Olimpia családjához, akkor onnan soha többé nem akar szabadulni. Tényleg külünleges emberekről van szó. Olyanokról, akik értelmi sérüléssel, vagy ahhoz társulva még egy sor más fogyatékkal együtt élik az életüket. És a szüleikről, a testvéreikről, a nevelőikről, az edzőikről, a segítőikről, az önkéntesekről. A mozgalom Amerikából, a Kennedy család környezetéből indult, és arra az alapvetésre épült, hogy az értelmi fogyatékkal élő ember is teljes értékű ember. Nem kell, hogy láthatatlan legyen, hiszen létezik, ugyanazt a levegőt szívja, mint mi, egy, a mienkhez nagyon hasonló tüdő segítségével. Sorsa, sikerei, kudarcai, érzelmei vannak - tehát szeret és gyűlöl, dühös és örül, izgatott és ellazult... Szeret együtt lenni embertársaival, van kedvenc énekese, kedveli a filmeket, és utálja a sóskafőzeléket. Olvas, színházba jár, sőt, színházat csinál, randevúzik, házasodik, csalódik, újrakezd. És ugyanez az ember, hát hiszen ember, szereti kipróbálni a saját határait, tesztelni a tűrőképességét, versenyezni, megmérettetni, és legyőzni a másikat. Ettől érzi magát embernek, pont, mint te meg én.”