„Amellett, hogy mindannyian támogatjuk, biztosra vehető, hogy a kitűnő magyar szakemberek el fogják küldeni a megvalósítás céljából tett javaslataikat. Mert ugyan a rendszerváltáskor és utána a döntéshozók közül a legbefolyásosabbak egyetértettek abban, hogy a privatizáció ideológiai kérdés – ezért aztán nem törődtek azzal, hogy az észnélküliség és a futószalagon történő magánosítás tönkretette Magyarországot –, a ma leginkább külföldi megrendeléseket teljesítő magyar mérnökök nem vesztették el szaktudásukat, és a műszaki egyetemen sem hagyták abba a képzést.
Szinte felfoghatatlan, mekkora kár ért és ér bennünket csak az elmúlt évtizedek alatt, illetve nap mint nap a hajógyártás megszüntetésével, a hajózás felhagyásával. Amellett, hogy alacsonyabb lenne a környezet terhelése, kényelmesebb a tömegközlekedés, olcsóbb a teher- és áruszállítás, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium adatai szerint a megmaradt magyar hajózási vállalatok évente 350-450 millió forint értékű munkát külföldi hajójavítókban végeztetnek. Ha megvalósulna a szakmai vállalkozások szerint igényelt 3,3 milliárd forintos technológiai korszerűsítés, akkor az évtized végére a szektorban 550 közvetlen és 170 közvetett új munkahely jöhetne létre, az iparág 4,3 milliárd forintos árbevételt érhetne el. Götz Sándor Eötvös Loránd-díjas mérnök pedig egyenesen azt állítja, hogy a magyar hajógyártás a rendkívül nagy beruházást igénylő hajógyárak újranyitása nélkül is újjáéleszthető. Egy régi hajójavító üzem helyén kilenc hónap alatt felhúzható egy létesítmény, ahol a legkorszerűbb technológiával előállított hajókkal összesen háromezer ember juthatna munkához. Szerinte ekkora hajószámmal már könnyen meg lehetne oldani negyvenezer ember utaztatását a Budapest környéki településekről.”