A mulandóság megörökítője

A sors fura fintora, s persze a történelem alakulása terelte a fotográfusi pályára, hogy nevét mára az egyik legismertebb élő kortárs magyar alkotóművészként tartsa számon a világ. Kolozsváron született 1937-ben, majd  1949-ben szüleivel Magyarországra települt. 1956-ban az ELTE első éves joghallgatójaként az egyetem forradalmi bizottságának tagja, ami miatt a forradalom leverése után egy életre kitiltják az intézményből. Évekig segédmunkásként dolgozik, többek között a Budapesti Fényképész Szövetkezetben, ahol annyira megtetszik neki a fotográfia, hogy nemsokára ugyanitt szakvizsgát tesz. Rendes iparosként veti bele magát a munkába: esküvők és gyerekfotók tucatjai után hamarosan már lapoknak, sőt évek múltán a reprezentatív kiadványairól híres Corvina Kiadónak is dolgozik. Emellett fokozatosan formálódik autonóm fotográfiai munkássága, amire műfajilag leginkább a dokumentarizmus jellemző, melynek határait jelentősen tágítva, évtizedek alatt gyakorlatilag egyedülálló stílust teremt. Számos fontos hazai és nemzetközi szakmai szervezet tagja, jelentős díjak birtokosa, munkái többek között a National Geographic, a Geo Magazine, vagy éppen a Time lapjain is megjelennek.

Korniss Péter fotóművész a napokban ünnepelte hetvenötödik születésnapját.

Kezdő fotóriporterként kerül kapcsolatba a táncművészettel, hiszen egy beugró munka miatt dokumentálnia kell a balettintézet egyik vizsgaelőadását. A sorozat olyan jól sikerül, hogy Korniss hamarosan már a frissen alakult Pécsi Balett és a Huszonötödik Színház számára is dolgozik. Közben megismerkedik Novák Ferenc koreográfussal, és a munkakapcsolatnak köszönhetően jut el 1967-ben újra szülőföldjére. A Kolozsvár melletti Széken megdöbbenve tapasztalja az idő állandóságát, a régmúlt jelenidejűségét. Olyan hagyományos paraszti kultúrával és magatartásformákkal találkozik itt, amit akkoriban Magyarországon már szinte sehol nem találni. Olyan eleven, még éppen érintetlen világ ez, amelyen már akkor érezhetőek a mulandóság vészjósló jelei, így Korniss rögtön fotografálni kezd mindent. Fejkendős asszonyok és lányok, jellegzetes széki szalmakalapos férfiak, keresztelők, esküvők, táncházak és temetések. Aztán a hétköznapok: iskolapadban ülő gyermekek hagyományos népviseletben, hajnali csordaterelés, a befagyott patak jegébe vágott lék fölött a család ruháját mosó asszony, munkák a földeken tavasztól őszig.

Korniss Péter sok közösségbe gyakorlatilag családtagként visszajárva örökítette meg évről évre nem csak Szék, de az idők során Erdély, valamint Moldva és Gyimes még autentikus paraszti hagyományokat őrző zárványainak világát, amit ma, néhány évtized múltán már sehogyan sem lehetne megtenni. A hatvanas évek végén maguk az anyaországi néprajzkutatók is felfigyeltek ezekre a fotókra: sokakban az is felmerült, hogy a képen szereplő emberek csak a fotózás kedvéért öltöztek be, holott minden élő és autentikus volt az utolsó használati tárgyig. Persze Korniss nem egyszerűen dokumentált, sőt, saját bevallása szerint nem is kívánt tudományos igénnyel dolgozni. Azonosulva a saját maga elé kitűzött feladattal azt az embert, illetve azokat a közösségeket örökítette meg éveken keresztül, akik még a természettel éltek együtt annak minden áldásával és gyötrő nehézségével. Korniss dokumentarista eszközökkel ugyan, de saját élményeit adta át intuitív módon a szemlélő számára, majd ezt az időszakot két könyvben, az Elindultam világ útján (1975) és a Múlt idő (1979) című albumokban összegezte.

 A hetvenes-nyolcvanas években itthon készült sorozatok közül kiemelkedik A vendégmunkás, amely 1988-ban szintén album formájában jelent meg. Korniss egy évtizeden keresztül követte nyomon egy Tiszaeszlárról a fővárosba ingázó középkorú férfi, bizonyos Skarbit András életét. Az útkaparó munkásként, illetve kubikosként dolgozó férfi mindennapjai elevenednek meg ezeken a fotókon, ahogyan a fővárosban már-már páriaként éli dolgos hétköznapjait a Nyugati pályaudvar, a munkásszálló és a fővárosi utak mocskának útvesztőjében; hogy hétvégenként falujába megtérve a család, a ház, a kert és a faluközösség jelentse mindazt, amiért még egyáltalán érdemes élni. Persze ne feledjük, a Kádár-kori Magyarországon járunk, a dolgozó nép sokak által máig visszasírt állítólagos mennybemenetelének idején. És közben azért illúzióink se legyenek. Hajnalonként  manapság is ugyanilyen ingázók lepik el a fővárosi pályaudvarok peronjait, valószínűleg jóval nagyobb számban, mint annak idején.

Aztán újra Erdély, már a kilencvenes években. Korniss Péter fotográfiáinak privát lenyomatain követhetjük végig mindazt a változást, amit a Ceauşescu-rendszer bukása utáni szabadabb világ hoz évről-évre, szépen fokozatosan az itt élő közösségek mindennapi életébe. Először csak apró jelek utalnak arra, hogy a diktatúrában és kisebbségi elnyomásban paradox módon megőrzött archaikus létformák hogyan fognak örökre elveszni. A táncház még működik, de a lányok szoknyája alatt már nejlonharisnya villan és magas sarkú cipőt viselnek. A  legények pedig ingujj helyett gyakran inkább pólóban feszítenek. A kocsmát viszont már presszónak hívják, tetejére parabola-antenna, az egykori söntésbe pedig televízió kerül. A családi, baráti és iskolai csoportképeken szereplő személyek ruházata évről évre változik: először csak a csizmát váltja a sportcipő, aztán később jön a farmer és a műszálas kínai pulóver, hogy évekkel később már legfeljebb csak az ünnepnapon kalapra tűzött bokréta emlékeztessen arra, hogy valami végleg elmúlóban van A régi családi fotográfiák között újdonsült rokonként egyszer csak felbukkan a kihipózott Michael Jackson alakja. Ezt az időszakot a Leltár. Erdélyi képek (1998) című album összegzi.

Közben Széken a táncház is megszűnt, maradt a diszkó – azonban örömteli hír, hogy egy holland férfinak köszönhetően idén augusztus 25-én avatják a korábban lebontott, s idén újjáépített forrószegi táncházat, melyben Korniss Péter fotóinak állandó kiállítása is helyet kap. Bár nem magyar kezdeményezésre, de Széken újra működni fog egy régmúltra visszatekintő táncház.

Korniss Péter a kilencvenes évektől újfajta eszközökhöz is nyúl. A spontán elkapott és rögzített pillanatok helyett a korai fotográfiára jellemző statikusan beállított portrékat és csoportképeket kezd készíteni, modelljeit pedig saját környezetükben helyezi el. És egyre rohamosabb változás tapasztalható a kétezres évektől, hiszen a személyes terek berendezései is drasztikusan változnak, a falakra pedig a hagyományos szőttesek helyére gépi perzsák, valamint egzotikus tájakat és állatokat ábrázoló egyéb faliszőnyegek kerülnek. Az eddig kizárólagosan használt fekete-fehér mellett Korniss egyre gyakrabban használja a színes technikát. Folyamatosan bővülő Betlehemes sorozata szívszorító, mégis valamelyest még reményteli állapotokat rögzít. Különféle karácsonyi betlehemező társaságokat látunk hagyományos ruházatban, a szokásos kellékekkel. Ugyanakkor már semmi sem az, mint ami akár még két évtizede is volt. A hagyományos közösségi létnek egykor teret biztosító helyszíneket felváltják a lakótelepek, plázák, irodaházak és modern múzeumi épületek kulisszái. De legalább még létezik a szokás, még tudnak róla az emberek.

A négy éve kiadott Kötődés 1967–2008 című album átfogó összegzését adja az eddigi életműnek. A mára már ikonikussá lényegült képeket tartalmazó erdélyi, csángó, moldvai, felvidéki, délvidéki és anyaországi sorozatokon túl számos eddig még publikálatlan felvétel is bekerült a válogatásba. Elnézve az album fejezeteit, mintha az elmúlt négy évtized összmagyar társadalmi változásai öltenének testet egyetlen kiadványban, leginkább a szellemi és lelki vonatkozásokat tekintve. Noha nem tisztán néprajzi, valamint szociografikus, sokkal inkább autonóm művészi szándékkal valósult meg ez az életmű, mégis nagyon pontosan lekövethető és visszakereshető, hogy valójában honnan hová jutottunk el itt a Kárpát-medencében az elmúlt négy évtizedben. Ahogyan Korniss Péter fogalmaz: „Dokumentarista fotográfusként mindig tárgyilagos akartam lenni, de magamban tudtam, hogy ez lehetetlen. Tudtam, hogy természetem, tudásom és élményeim meghatározzák, mit s hogyan látok, s miként fényképezek. A képek üzenete eldőlt, mielőtt megnyomtam volna az exponálógombot.”