„A Horthy-korszak, amely mindjárt a fehérterrorral és a numerus clausus-szal kezdődött, az nem, hanem az a harminc év, aminek nagy részében biztonság uralkodott, az igen? Ugyan! Nem mondom, álmos biztonság volt ez az utóbbi, de diktatúra semmiképpen. Mondjátok ti: már hogyne lett volna diktatúra, hisz' egypártrendszer volt, mi más az, mint diktatúra? Valóban, nevezhetjük annak. De közben lehetett szabadon megnyilvánulni, lehetett már utazni is, nagyon kis pénzzel bár, de mégis. Szakmai célokból pedig nagyon is szabadon és sokat, saját példámat is emlegethetem. Megjelentek könyvek, színdarabok (volt, amikor Csurkának egyszerre három darabját is játszották). Viszont közben erősödött a technológiai elmaradásunk, mert a biztos, nagy szovjet piac a maga igénytelenségével, mennyiségi szemléletével nem ösztönözte az innovációt. Rossz volt a vállalati irányítási rendszer, a kormányok, főleg a Grósz- és a Németh-kormány kivéreztették az iparvállalatokat, az ostoba liberalizációjuk megrendítette a magyar termelőket.
No de benneteket az ideológia érdekel, a technológia kevéssé. De kérdem és kérdezhetjük sokan: vajon ha megvalósul a nagy-imrei nonszensz, vagyis nem jönnek be a szovjet csapatok, és hagyják, hogy kilépjünk a VSZ-ből, akkor mivé válunk? Persze, a történelemben nincsen »mi lett volna, ha«. De N.I. útja maga a nonszensz, a megvalósíthatatlanságé volt, a kádári pedig a sokszor kisszerű megalkuvásokkal telített realizmusé. Egyiknek sem kívánhatjuk a folytatását, nem, ám az egyiknek — a megvalósultnak — elutasítása éppoly kevéssé vonzó, mint a másiknak, a nem túl tehetséges embernek példaképpé emelése.”