Mesebeli erdő a reptér mellett

„Kontrasztból van bőven: a következő koncert, amit megnézek, a Metronomy nagyszínpados geek-pop parádéja. Több mint furcsa, de utólag ez tűnik az egyik legmegosztóbb koncertnek. A Metronomy első albuma 2006-ban jelent meg, amin még amolyan electro-pop volt, amit jobb híján a Kitsuné és az Ed Banger kiadók holdudvarába soroltak. Azóta azonban sok változáson mentek keresztül (második albumukról itt, a harmadikról itt írtunk). Képzeljünk el egy lágy popdalokat játszó együttest egyen Lacoste-pólóban, eltúlzott, a geekségre arcátlanul rájátszó mozdulatokkal, tetőtől-talpig csillámba öltözött női dobossal, francia mód elegáns, romantikus és egyben melankolikus harmóniavilággal. Nyomokban emlékeztet mondjuk a Grizzly Bearre, vagy még inkább mondjuk a Hot Chipre, de itt sokkal több az önirónia és a pop is. Három albumnyi, minimum nagyon jó popszámot összehozni nagy dolog (ilyet meg ilyet például), ráadásul elképesztően feszesen el is tudják őket játszani élőben. Ennyire húzós basszusgitárt, ennyire vastag analóg kütyüket ritkán hallani popkoncerteken. Ahogyan például az instrumentális The End Of You Too bugyuta, gyerekes témái, Popcorn-szintijei és teljesen abszurd pumpálása megelevenednek és belemásznak a közönség fejébe, lábába, az egészen meglepő. Talán egy icipicivel több lelkesedés még belefért volna, valamint sokkal kevesebb színpadi manír, idióta külsőség - ezekre a gesztusokra még az irónia sem mentség. Ezzel együtt is: ennél nem nagyon lehet jobbat csinálni.

Később egy ex-legenda, az Atari Teenage Riot örök ellenségemmé válik. Nem is csak azért, mert úgy gondolom 2012-ben botrányosan naív és egyébként is helyzetidegen, idejétmúlt dolog megideologizálni egy Prodigy-koncert csűrdöngölését, hanem mert zavaromban miattuk maradok le a Shabazz Palaces első 10 percéről, amit még sokáig bánni fogok. Mint arról már többször részletesen írtunk, a Shabazz Palaces lemezei valami egészen különös afrofuturisztikus pszichedéliát hoznak, élőben azonban még ennél is sokkal-sokkal több és mélyebb ez a zene. Eleve produkcióként is tiszteletreméltó, ahogyan extravagáns fellépőruháikban rendesen kongákkal, pergődobbal, cinnel, marimbával, samplerekkel, effektekkel és még ki tudja mivel - vagyis valóban élőben adják elő a számaikat. Az pedig tényleg csak hab a tortán, hogy az éneklés és rappelés mellett még a tánc is belefér - itt leginkább a klasszikus dívák vokalistáinak finom, koordinált táncmozdulataira gondoljunk, ami ebben a kontextusban persze egy nagy képtelenség. (Eddig ez egyébként nagyjából meg is nézhető itt.) Viszont innen még mindig van tovább, merthogy az az atmoszféra, ami körbefonta a fellépésüket, tulajdonképpen leírhatatlan mélységekbe nyúlt: benne volt minden, aminek egy igazi, hiteles hiphop-koncertben benne kell lennie. Igaz, kicsit halk volt, de legalább egyáltalán nem szólt aránytalanul, tökéletesen lehetett érteni a szöveget, a közönség elkapta a ritmust, Ishmael Butler és Tendai Maraire pedig minden előadói tudásuk mellett a szívüket-lelküket beletéve zenélték végig azt az egy órát. Az is, aki csak odaverődött, később a fesztivál egyik legjobb koncertjeként emlegette a Shabazz Palacest. Megkockáztatom, hogy nincsen náluk előremutatóbb, kivételesebb hiphop-produkció manapság a porondon. Könnyen lehet, hogy a Shabazz Palaces írja tovább a hiphop történelmét.”