Pörögjünk fel, gyerekek! A Stone Roses a Szigeten

„Az együttes az I Wanna Be Adored-dal kezd, ami elég hatásos rajt; utána viszont kevésbé ismert számok jönnek, ami még nem volna baj, de valahogy nem akarnak összeállni ezek a dalok, nyoma sincs a lemezekről ismert lendületnek és feszességnek. Érzi ezt Ian Brown is, mert pár szám után mutogatni kezd a többieknek, mint egy negyedóra alatt kétgólos hátrányt összeszedő futballcsapat kapitánya: pörögjünk fel, gyerekek, mert ez nagyon kevés lesz. De nem biztos, hogy ezen múlik: a Stone Roses úgy viselkedik, mintha valahol '95 körül venné fel újra a fonalat, mielőtt elváltak a tagok útjai. Squire akkor már alaposan benne volt a Jimmy Page-fázisában, és a jelek szerint azóta sem tudott kikeveredni ebből: az eredetileg zseniálisan egyszerű, csilingelős számokat funkciótlan bluesos szólókkal pakolja tele, mintha egy Szigeti Feféből és Tátrai Tibuszból álló zsűrinek próbálna megfelelni. Mondjuk maga Brown se jobb: hangja körülbelül annyi maradt, mint a nála jó másfél évtizeddel idősebb Iggy Popnak, és jobb híján suttog éneklés helyett. Egyedül a megbízható Manin és az őrült módjára doboló Renin nem múlik semmi.

Azonban hiába a kapitányi instrukció, ez a Stone Roses továbbra is csak egy dzsemmelgető, idősödő brit rockbandának tűnik, amelyet leginkább a tisztelet miatt néz ilyen sok ember. Pedig azért minden akadály ellenére hallatszik, hogy ezek a számok igazából jók, csak valami hiányzik belőlük. Aztán jön a már említett Fools Gold, ami nem olyan ellenállhatatlan, mint a lemezen, mégis átjön az egészből valami funkos-táncos őrület, hiába tesz Squire ide is olyan közhelyes szólókat, amilyenekért még a bluesszínpadon is megmosolyognák délután ötkor. Brown ide-oda mászkál a színpadon két rumbatökkel, Squire az erősítők felé fordulva játszik, de ha nem lenne - már megint - Reni és Mani, akkor még mindig paródiának hatna az egész.

És amikor már úgy tűnik, félórája nyúzzák ezt az egy számot, a zenekar szép lassan elkapja a ritmust. Nem sokkal később jön a Waterfall, amit még Squire és Brown sem tudnak elrontani; de majdnem ilyen jó a második album leghíresebb száma, a bulisláger Love Spreads, és már érezhető, megvan a szépítés, a csapat az egyenlítésért küzd. Ami innentől kezdve nem is lehet kérdés: a Made Of Stone, a This Is The One és különösen a She Bangs The Drums mindegyike egy kibaszott telitalálat, és mind olyan, hogy részeg futballhuligánok vagy szombat este randalírozó gimnazisták is gond nélkül elénekelhetik a refrénjét. És még hátravan az I Am The Resurrection, ami már közhelyszámba menő példa a tökéletes albumzáró számra, egy groove-os instrumentális résszel: Squire még újra dzsemmelget egy sort, de tök mindegy, mert így is sikerül visszahozni ezt a koncertet a szakadék széléről, és a végén mind a négyen joggal érezhetik, hogy hozzátették a magukét a sikerhez.”