„Csak a mi női kézilabda-válogatottunk képes öt-hat gólról elveszteni olimpiai és világbajnoki döntőt. Csak a mi fociválogatottunk képes hazai pályán két sorsdöntő, Svédország elleni meccset is elveszteni a 91. percben, még úgy is, hogy mi támadunk a végén. Csak a mi jégkorong-válogatottunk kaphat egy A-csoportos vb-mérkőzésen döntetlen állásnál, 13 másodperccel a vége előtt gólt.
Folytassam? Nem fogom, bár a végtelenségig tudnám… Magyarország statisztikailag a világ élmezőnyéhez tartozik az öngyilkosságok számában. De – bár erről még sohasem készült kimutatás – valószínűleg nemcsak ebben, az önsajnáltatásban is »nagyhatalomnak« számítunk. A bíró mindig ellenünk fúj. Az a fránya labda mindig kifelé pattan. Az ellenfélnek mindig jobban kijön a lépés, pedig meg sem érdemli. És általában ilyenkor jön az i-re a pont: »hát nekünk már a Himnuszunkban is az áll: „Balsors, akit régen tép.”«
Érdemes volna egy kicsit körülnézni a világban. Több kézilabdázónk játszott Dániában. Kérdezzék bármelyiküket, meg fogja erősíteni: ebben az országban nincs az a drámai vereség, amely fölött ne térnének napirendre szinte azonnal. Más. Az idei labdarúgó Eb-n Írországot a spanyol válogatott módszeresen bucira verte, ehhez képest a hajrában zengett a stadion a szurkolók énekétől – a négy góllal égő ír válogatott szurkolóinak énekétől. Ha most nem változik meg idehaza a szemléletünk, akkor soha. Mert miközben állítólag régen tép bennünket a balsors, mit történt mostanság? (...)
Persze voltak ezúttal is fájó pillanatok (Ungvári Miklós elszalasztott lehetősége, az aranyesélyesnek gondolt Sidi Péter várakozást alulmúló szereplése, úszólányaink sok-sok – épphogy nem döntős – 9. helye), amikor emlegettük a balsorsot, de jelentős túlsúlyban voltak, vannak azok a (rész)sikerek, amikor a szemünket dörzsölhettük: jé, hát mi így kikapni szoktunk! Nem pedig beevezni elsőként, hosszabbításra menteni egy sorsdöntő meccset vagy épp ippongyőzelmet aratni.”