Egy omladozó ház példázata és egy élettel teli tér

„Még egy valami van ott - évszázadok óta. A tanítói ház, ahol a ki tudja hány generáció nevelését végző mesterek laktak, ki tudja hány ember, sorban, egymás után. Egy ház, aminek egy része nagyon régi, de sajnos nincs olyan állapotban, hogy korát büszkén viselje. Omladozik, kopik lakatlanul, közben aggódva nézi  a maroknyi helyi reformátusság és körbetáncolja széttárt kezekkel a műemlékvédelem.

Ez a ház most, a Völgy idejére életre kelt, jó pár lapos falra szerelt és láncolt képernyő segítségével. Szellemirtás volt, egy kísértetház megtiszttása, emlékek felidézése. Az eredmény katartikus. Ahogy benéz a kiégett, romos régi konyhába az ember, és azt látja, hogy lobog egy tűz, vetítve egy üveglapon, hogy egy képernyőn valaki kenyeret süt, igazit, kemencében. Ahogy a kamrában a kolbász mellett egy másik monitor van, amin keresztül továbbugrunk ugyenide, úgy, hogy több ételt látunk. A szobában régi tárgyak között vannak a huszonegyedik századi elektromos »ablakok«, ezeken kitekintve történeteket látunk. Megtöri mindez a belépő ember lendületét.
Nekem is megtörte. Én, a tősgyökeres városi ember, lelassultam teljesen, valami ismerősbe nyugodtam bele. Valami történt. A múlt egy darabjára hangolódtam, de nem megterhelt, nem rámerőltettek valami dohos szagú, tőlem idegen valóságszeletet, hanem valami keserédes veszteség köszönt oda nekem.

Sok vita folyt már itt, ezeken az oldalakon (is) a hagyományról, hogy jó-e, kell-e, megfojt minket vagy elvesztegettük, rabjai vagyunk vagy, erőt merítünk belőle. Én ezt a házat tenném ide, ebben az állapotban, példázatként. Mert nem kísértetház lett erre a pár napra, ahol ijeszteget minket valami, hogy aztán szorongva lépjünk ki az ajtón. Nem is zombiként harap belénk valami régen halott töredék, ami már csak büdös és fertőző, nem adva helyet az élőnek. Nem is vámpírtanya, energiát fölöslegesen elnyelő hely. Mert a hagyománynak nevezett valami sokszor ezekké válik, szörnyekké, és lesznek a tradíció helyei kísértetjárta kastéllyá, életnek látszó tömeggé, néha kinyíló koporsókká.

Ez a ház így él egy kicsit, bekapcsol valami folytonosságba, nem erőszakosan. Valahogy így kell ezt. Persze lakhatatlan, de elmélyülésre, pillanatnyi megállónak jó. Mondom, hogy példázat nekem. Mert a tradíciót valami ilyesminek gondolom, régi korok egykori jelenének leszűrt értelme, ami hozzátesz a mi jelenünkhöz. Állomás, ahova be lehet térni, ahonnan el lehet valamit vinni, de nem az ottlakásra, a hétköznapokra van már. Valami, amihez hozzá lehet nyúlni, újra lehet értelmezni, megtartva a lényeget. Mint az egyik este, Kapolcson Dresch Mihály ahogy játszott régi moldvai dallamokkal (mellette hegedű, gardon), és lett valami nagyon maivá, nagyon a mienkké. Nem elveszik, hanem alakul, hogy érték maradjon, használható és gazdagító egyszerre. És átalakulva a mi életünk része legyen.”