„Hiszen hol találhatnánk jobb példaképet Ungvárinál, aki az elveszített döntő után bocsánatot kért a magyar szurkolóktól? Vagy a mindössze huszonkét éves Szilágyinál, aki neves elődjei után ismét bebizonyította, hogy magyar sportoló is lehet mentálisan megingathatatlan? Kizárták a külvilágot, csak magukra és az ellenfeleikre figyeltek, nem törődtek a sportági szövetségekben zajló hatalmi harcokkal, a magas elvárásokkal, a fáradtsággal, a sérülésekkel vagy a korábbi vereségekkel. Tették a dolgukat, valahogy úgy, ahogyan több millió magyar, aki nem adja fel, nem menekül idegen földre vagy az ital, a bódulat karjaiba. Akik felkelnek hatkor, bemennek dolgozni, mások helyett izzadni, akkor is, ha a jó helyen üldögélők többször egymás után szétlopták az országot, akkor is, ha sokak szerint nincs jövőnk, nincs más lehetőség, mint Nyugatra menekülni.
Hinnünk kell abban, hogy létezik másik út. És ez nem holmi dagályos szónoklat. Mind erőt meríthetünk a New York vagy London helyett Budapesten, az ELTE-n tanuló Szilágyi önbizalmából, rendíthetetlen nyugalmából, ahogyan fejben és a páston szépen sorban megverte a kínai, a német, az orosz, majd az olasz riválisát. Elleshetjük a szerénységet, a példamutató hozzáállást a döntőbeli vereségét elegánsan viselő Ungváritól. Vagy éppen a földöntúli örömöt, egy bronzérem csodálatos értékét a tatabányai Csernoviczkitől. Tartást, azt, hogy magyarként, itthon edzve, dolgozva, tanulva, élve is lehet nagyot alkotni.”