Akadémikus antiszemitizmus

„A Nemzeti Tankönyvkiadó egykori, sok értéket felmutató könyvsorozatában (»Európai Iskola«) 2003-ban jelent meg Gyáni Gábor Posztmodern kánon című könyve. Az írás nyolc oldalon (47–55. pp.) keresztül foglalkozik Romsics Ignác egyik kijelentésének értelmezésével: »A Forradalmi Kormányzótanács – írja Romsics Ignác a már három kiadást megért, egyszersmind angolul is publikált összefoglaló országtörténetében – kezdetben 19, később – a helyettesek számának növekedése következtében – 34 tagból állt. Közülük 13 képviselte a kommunistákat, a többi a szociáldemokrácia különböző, főleg baloldali és centrista irányzatait. A munkásmozgalmi vezetők és a baloldali intellektuelek társadalmi összetételéből adódott, hogy a zsidó származású népbiztosok és népbiztoshelyettesek aránya elérte a 60, sőt valószínűsíthetően a 70-75 százalékot. Túlnyomó többségük városi, kispolgári környezetből emelkedett ki, míg Lukács György a nagypolgári hátterű, lázadó értelmiségi típusát képviselte.« (Gyáni 47–48. pp.)

Gyáni kritikai értelmezése nem az állítást vonja kétségbe, hanem azt, hogy Romsics nem teszi nyílttá, hogy saját, a tényközlést kontextusba helyező értelmezése miben tér el a hagyományként rögzült értelmezéstől. Majd sorra veszi, hogy az adott tényközléshez eddig milyen olvasatok tapadtak, s oda jut, hogy a magyar tudástárban a mondathoz kizárólag antiszemita értékelési sémák tartoznak. Ezután Gyáni – egy másik, a dzsentri és a zsidó kérdés összefüggéséről szóló Romsics-féle szövegrész alapján – megkísérli felfejteni a szerző lehetséges interpretációs koordinátáit. Megállapítja: »Minden bizonnyal valami olyasmit kívánt a szerző könyve olvasójával ’közölni’, amit a diskurzushagyomány egyes képviselői már nyíltan is megfogalmaztak korábban: azt, hogy az 1919-es eseménysor a nem igazán mélyen asszimilált zsidóság műve volt. De miért nincs ez expressis verbis kimondva, s mi készteti vajon a szerzőt az érzésünk szerint itt tetten érhető rejtőzködésre?« Gyáni úgy véli, hogy Romsics rejtjelezi mondandóját, és a tényközléssel úgy tesz eleget a szakmaiság követelményének, hogy az értelmezés felelősségét az olvasóra hárítja.

Összegezve: Gyáni lényegében azt állítja, hogy Romsics antiszemita, de ezt nem meri nyíltan kimondani.

Gyáni okfejtését én annak idején túlfeszítettnek tartottam. Abból indultam ki, hogy minden összefoglaló országtörténet – a munka jellegéből adódóan – kompilatív jellegű, s itt Romsics csak átvett valamit, aminek lehetséges olvasatait nem gondolta át. Kissé erőltetettnek és intellektuálisan kifogásolhatónak gondoltam, hogy egy más témáról, más összefüggésben megfogalmazott szövegrész alapján teremt Gyáni értelmezési keretet. A fent említett okok miatt úgy véltem, hogy ez nem elégséges ok a súlyos minősítéshez, s ezért a tartalmi-lényegi állítást is idegenkedve, végeredményben elutasítóan fogadtam.

Őszintén szólva – utólag látom – a véleményemben hárítás is volt: egy tehetséges, számomra kedves emberről nem akartam elhinni azt, ami saját értékrendemben nagyon negatív.

Az idő meggyőzött: a lényegi állítás elutasításában nem volt igazam.”