Bándy Kata és a halálbüntetés

„Alighanem annak volt igaza, aki valaha így írt: »Mind megölném, ki ölni képes.« Érdemes megállni itt egy szóra. Meg lehet-e ölni mindenkit, aki (embert) ölni képes? (Hiszen nem a táplálkozási láncban kivívott s megőrzendő helyünkről van most szó, vagy például a nyári szúnyogok ellen viselt, hiábavaló hadjáratainkról.) Megölhetjük-e azt, aki ugyanúgy embernek született, mint mi, akik még nem öltünk embert se önként, se kéjjel, se parancsra, viszont nagyon szeretnénk, ha Bándy Kata gyilkosa a lehető legsúlyosabb bűn elkövetőjeként hasonló súlyú büntetést kapna, ha nem is tőlünk, de erre kiképzett és ezzel megbízott személytől?

Pedig őszintébb, emberibb dolog volna, ha mi magunk eshetnénk neki ennek az emberbőrbe bújt sátánfajzatnak, ha személyesen tölthetnénk ki rajta dühünket, az általa kiváltott indulatunkat, ha tiszta erőből rúghatnánk le a fejét, tekerhetnénk ki a nyakát. Igen, személyesen. 

Amit nem tehetünk, hiszen még mindig az ártatlanság vélelmének oázisában él, s ha bebizonyosodik bűnössége, akkor sem tehetünk semmit: szakirányú alkalmazottak – börtönőrök – óvják tőlünk, nehogy kárt tegyünk benne.(...)

A halálbüntetés visszaállítása ellen egyetlen komoly ellenérvem van, jámborságom bizonyságául le is írom: amíg a halottba nem tudunk lelket lehelni, nincs jogunk ahhoz, hogy embertársunk életét kioltsuk.”