A Slayer majdnem lenyomta a Metallicát

„A Mastodon után következett minden rockzenei fesztivál kötelező kelléke a Slayer. A Slayer az Slayer, rossz Slayer koncert pedig nincs, mondhatnánk és tényleg nincs. A Slayer még ennyi éves zenészekkel is gyalul, Gary Holt (Exodus) pedig nagyszerűen helyettesíti a kézsérüléséből épülgető Jeff Hanneman-t. Halálprecíz, száraz dara, igazi »best of« műsorral, szétvert dobcájggal és a ráadásban a hab a tortán South Of Heaven és Raining Blood, amúgy meg ezeket játszották (...)

A Slayert többek értetlenségére a Nightwish követte. Mondjuk elég csak rápillantani a legnagyobb videómegosztón lévő klipjeik nézettségére és máris nem meglepő a szinte headliner pozició. Korrekt showt és koncertet adtak piroval és sok minden mással, és most Anette Olzon sem úgy nézett ki, mint egy alkoholista háztartásbeli. Lehet azon vitatkozni, hogy sramli zenét tolnak-e vagy sem, de hogy rengetegen voltak kíváncsiak erre, az biztos:

Finlandia (Jean Sibelius feldolgozás), Storytime, Wish I Had an Angel, Amaranth, I Want My Tears Back , Last of the Wilds, Planet Hell, Dark Chest of Wonders, Nemo, Over the Hills and Far Away (Gary Moore feldolgozás), Song of Myself, Last Ride of the Day, Imaginaerum

És jött az est fénypontja a Metallica, akikért vagy 50.000 érkeztek ide. Jó 20 percet csúszott a programjuk - így közel 23.30-kor kezdtek -, aztán felcsendült a Jó, a Rossz és a Csúf mindenki által ismert zenéje, majd  Hit The Lights-al kezdetét vette a Black Album ünnepi turnéjának osztrák koncertje. Jobb koncertet adtak, mint két éve Budapesten és noha Lars Ulrich néha összevissza ütött összességében egy nagyon jó előadásnak lehettünk fültanúi, ahol a Master of Puppets, The Four Horsemen, For Whom the Bell Tolls és a Beyond Magnetic-es Hell and Back után jött a komplett fekete album, majd a végén ráadásként az ultrabrutál lézershowval megtámogatott One és a fekete lufi rugdosós Seek & Destroy. Aztán hosszas elköszönés közben egy nagyobb városi ünnepségen szokásos tűzijáték. Ez volt a Metallica és Novarock 2012-ben, fáradtan és sokára értünk haza.”