Királyi demokrácia

„A britek túlnyomó részének a monarchia intézménye adott, és ezen nem kell változtatni, mert csaknem biztos, hogy nem jön jobb utána. A brit alkotmányos gyakorlat az uralkodót nem kormányzásra, hanem uralkodásra jogosítja fel. A jogalkotásban az a szerepe, hogy minden ősszel felolvassa a parlament két házának plénuma előtt a lakosság által megválasztott kormány törvényhozási programját. Ennek megalkotásába nincs beleszólása, legfeljebb annyi hatása lehet rá, hogy a miniszterelnökkel folytatott hetenkénti egy-két órás megbeszélésen tanácsot adhat, véleményt nyilváníthat, tanúk nélkül, minden írásbeli feljegyzés nélkül. Miután az eltelt hatvan év alatt immár a tizenkettedik kormányfő problémáit hallja, és alig van olyan ország a világon, amelynek vezetőit és problémáit ne ismerné, ez a tanács, ez a vélemény olykor hasznos lehet.

Az igazság az, hogy bár II. Erzsébetet a britek nagy többsége szereti, ha másként nem, úgy, mint a nagypapa ingaóráját, amelyet gyerekkora óta lát a falon, az uralkodó személye nem igazán fontos. Ezért nem baj, hogy beleszületik hivatalába. Ha választanák, nagyobb hatalmat igényelhetne a választók döntésére hivatkozva, ám ahhoz ellenjelöltekkel kellene küzdenie, vagyis győztesként kerülne trónra. Vesztes nélkül azonban nincs győztes, és ez politikai törésvonal mentén megosztja az országot. A miniszterelnök, a kormány előbb-utóbb vereséget szenved, támogatói ellenzékbe kerülnek. A királynő az egész nemzetet testesíti meg, az ellenzéket éppúgy, mint a kormány híveit. Végső soron ő a folytonosság. A választási harcokban senki sem kárhoztatja semmiért, nem ő győz és nem ő veszít. Mindenki tudja, hogy a kormány egyszer megy, de az uralkodó és a nemzet marad.”