„És ebben nem csupán a betűk iránti szomj oltása feszült, hanem egy olyan világ megismerése, amely árnyalta, közelebb hozta a Szentírást, annak örökségét. De ehhez kellettek olyan emberek, akik úgy éltek benne ebben az örökségben, hogy nemcsak meg tudták szerettetni az ismeretlent, hanem hitelesen képviselték az elválaszthatatlan kettős örökség egységét. Ennek volt mestere Schweitzer József főrabbi. Nemcsak oldalakat idézett héberül a Bibliából, hanem váratlanul váltva fordította is azt, néha nyersen, máskor meg a jó öreg Károlit citálva. Nagyon szépen fordít Károli itt, hallottuk gyakran tőle, és idézte a zsoltárt veretes magyarságában. Számára nem átjárás volt két kultúra között, hanem egy és ugyanaz volt e kettő, mindkettő teljességében úgy hordozott egy autentikus világot, hogy lenyűgözéséből nem könnyen lehetett szabadulni.
Közvetlen tapasztalataim nem voltak erről a világról, hacsak azok nem, amelyeket őrzött a közösségi emlékezet a szülőfalumban a néhány zsidó család elhurcolásáról, illetve nagyapám elbeszéléseiből, aki fuvarosa volt a kocsmárosnak bensőséges viszonyban, hiszen első élettapasztalatait kuncsanfként szerezte a féldecik világában, amely egy életre kiábrándította az italozásból.
Szégyellem magam azért, ami történt. És azért, akivel történt. És ahogyan történt. És amiért történt. Kilencven évet szembeköpni nem hősiesség. A származást gyalázatul odavetni nem bátorság. Más sarát kell eltakarítani. És szót emelni a gyűlölet ellen. Nemzeti és keresztyéni önbecsülésünkhöz tartozik ez.”