„Alapvetően mindkét fél álláspontja védhető és megérthető. A szakpolitika nyilvánvalóan bizonyítási lázban ég és teljesíteni akar. A frusztrációt táplálják egyrészt a nemzetközi kötelezettségből fakadó európai uniós elvárások, másrészt a potenciális beruházók, akiknek fiókjaiban tucatszám állnak a fejlesztési tervek. A beruházók esetében pedig a frusztráció egyik okozója éppen az az állami elvárás, hogy bármit kapjanak, elégedjenek meg vele, sőt még az állami vállalásokat is legyenek szívesek teljesíteni. És ez még csak az egyik fele a beruházói nyomásfaktornak, hiszen nekik ott vannak még a befektetőik és finanszírozóik is.
Ebből az egészből pedig nem születik semmi konstruktív, csak marad az egyhelyben toporgás.
Pedig még ebben a lelassult iparági környezetben is lehetne előrelépegetni a megújuló energiaforrások hasznosításának terén. A lényeg, hogy még az iparági szinten aprónak tűnő lehetőséget is meg kell ragadni. A kormányzati vezetők elmondásai szerint hamarosan kiírásra kerülhet a KEOP 40 milliárd forintos kerete a megújuló energiaforrások kiaknázására, Brüsszel informálisan már jelezte, hogy ezzel nem lehet gond. Ebből az összegből, ha a világot megváltani nem is tudjuk, már lehet tyúklépésben közelíteni a 2020-ra ígért 14,65 százalékos megújulós részarány irányába. És hangsúlyozom, itt az út is fontos, nem csak a cél - induljunk végre el, akár 12, akár 14, akár 16 százalék lesz a végén belőle.”