Ki a hibás a válságért?

„Egy két héttel ezelőtt megjelent cikk (Magával rántja-e a szorgos németet a lazsáló spanyol?) a spanyol és német munkakultúrát hasonlította össze, és az írás azt sugallta, mintha az eurózóna válsága valahol visszavezethető lenne a sokat kávézó, sziesztázó spanyolok és a szorgosan, fegyelmezetten dolgozó németek eltérő hozzáállására. Véleményem szerint ez a dichotómia meglehetősen leegyszerűsítő, és teljesen rossz irányba viszi el az eurózóna válságkezeléséről szóló diskurzust. Írásomban egy kicsit árnyaltabb képet szeretnék bemutatni, érzékeltetve, hogy az eurózóna jelenlegi problémái nem feltétlenül az egyes országok elhibázott gazdaságpolitikájából adódnak, hanem inkább a struktúrára vezethetők vissza. Egyrészt el kell ismerni, hogy az eurózóna problémás, úgynevezett perifériás országait a közös pénz bevezetését megelőzően lazább költségvetési politika, magasabb infláció és visszatérő devizaleértékelés jellemezte, másrészt fontos rámutatni, hogy a jelenlegi válság okai ennél sokkal összetettebbek. (...)

Jelenleg úgy látszik, hogy a forrásokban gazdagabb északi magállamoknak, Németország vezetésével, részt kell venniük egy olyan európai pénzügyi rendszer kialakításában, amelyben a bankrendszer egységes közös felügyelet alatt van, közös betét biztosítási rendszer garantálja a betétesek pénzét, és a jelenleg problémás helyzetben lévő perifériás bankokat közös forrásokból feltőkésítik. Egy ilyen bankunió, amely számos jogi változtatást igényel az európai intézményrendszeren belül minimális feltételnek tűnik a túléléshez. Egy ilyen rendszer létrehozását követően tovább lehet gondolkodni az államadósság esetében a közös felelősség és a centralizált felügyelet már korábban boncolgatott kérdéséről, ami számos legitimációs problémát vet majd fel. Írásomban azt próbáltam bemutatni, hogy a magországok szempontjából egy ilyen rendszer irányába való elmozdulás nem az altruizmusról szól, hanem ők is érdekeltek a változásban. Az északi országok gazdasága részben a periféria fogyasztásának köszönhető, másrészt a rendszer összeomlása esetén a magországok perifériával szembeni követelései, hitelei behajthatatlanná válnának, ami hatalmas csapás lenne az előbbiek számára. A Németország által ez idáig javasolt válságkezelési stratégia nem működik, és mint ahogy arra számos elemző rámutatott, a módszer és annak lehetséges következményei kísértetiesen emlékeztetnek az 1930-as években tapasztalt reménytelen helyzethez.”