„Ha az unokák meglátogatják a nagyszülőket nyaralójukban, akkor a vő vagy a meny után már fizetni kell. De ugyanígy járnak azok, akik a régi osztálytárs, katonahaver vagy munkahelyi cimbora telkén mernek egy hétvégén bűnözni. S hogy mennyire nem elméleti problémáról van szó, mutatja, kollégám megérkezése után negyed órával már jelentkeztek az önkormányzat emberei, s az ott tartózkodás paraméterei után érdeklődtek. A poszt kommentjeit olvasva kiderült, velem ellentétben sokak számára nem újdonság a pénzbehajtás e formája, s állítólag másutt is létezik. Úgyhogy rádöbbentem, az elmúlt években meg a balatonföldvári és egyéb balatoni önkormányzatokat tetemes összeggel károsítottam meg.
Biztos vagyok benne, ha az önkormányzat ingerküszöbét elérné a felháborodás, üstöllést akadna jegyző, helyi képviselő vagy polgármester, aki legfeljebb a melegtől, s nem a szégyentől verítékezve magyarázná: annak a pénznek helye van, mert milyen nehéz az intézményfenntartás. Meg különben is, kell az önrész az uniós beruházáshoz, pártállástól függően talán még a jelenlegi/előző kormány népnyúzó/településromboló politikája is megkapná a magáét. Egy dologról azonban aligha esne szó, a szöszölés nyilván távol áll korunk új istenségei, az Operatív Program és a Fejlesztési Terv előtt naponta áldozó kistelepülési korifeusoktól. E téma látszólag senki által nem olvasott szerzők magánügye, pedig mint ez a példa mutatja, kevés ennél húsbavágóbb ügy van: s ez pedig a szabadság kérdése.
Magyarországon az állampolgárt ugyanis szinte számontarthatatlanul szerteágazó módon számontartják (idehaza még egy akadémiai kutatóintézetbe sem lehet úgy belépni, hogy az ember személyi adatait kockás füzetbe ne jegyezné fel egy szekuritisként unatkozó nyugalmazott rendőr, nyilván az adatvédelmi hatóság teljes egyetértésével), korlátozzák és büntetik. A hivatalos levelek a fenyegetés hangján szólnak, az adóhatóság pedig már elvből csalónak tekint mindenkit, még azt is, aki soha egyetlen petákkal nem maradt el.”