„9. Horthy is, Kádár is szemben állt a nyugati értelemben vett parlamenti, liberális, versengő demokráciával. De másképp voltak nem demokraták. Horthy elvileg utasította el a tömegdemokráciát . Kádár viszont miképp a kommunista világ úgy gondolta, nincs általában demokrácia: burzsoá demokrácia van, és szocialista demokrácia, s ez utóbbi nem más, mint proletárdiktatúra. Mégis: korszakának első felében a proletárdiktatúra, második szakaszában a szocialista demokrácia szerepelt gyakrabban a politikai közbeszédben. A Horthy-korszak vegyes politikai rendszerét a negyedszázad során a demokratikus elemek eróziója, a fasizálódó-szélsőjobboldali vonások térnyerése jellemezte tegyük hozzá, a kormányzó személyes akarata ellenére, aki, eredménytelenül, éveken át próbált meg gátat vetni ennek a folyamatnak. A Kádár-korszak tendenciája ellentétes, a totális diktatúrából a néhány liberális és demokratikus nyomelemtől sem mentes tekintélyelvű diktatúra, puha diktatúra felé haladt.Horthy és Kádár egyaránt rettegett a nép közvetlen politikai szerepvállalásától. Természetesnek egy szűk hatalmi elit: a kormányzó esetében a történelmi földbirtokos osztály és dzsentri, Kádár esetében a pártapparátus politizálási monopóliumát tartották. Egy percig sem szabad elfelejtenünk: a politika a lehetőségek művészete. A nyugati típusú parlamenti demokrácia a Kádár-korszakban nem tartozott a lehetőségek közé, de korábban, a két világháború között is hiányoztak egy igazi demokrácia bel- és külpolitikai feltételei.
10. Horthynak és Kádárnak is szemére vethető bizonyos szürkeség, középszerűség. Vajon ők voltak-e korszakuk legnagyobbjai? Horthy esetében egyszerűbb a válasz: nem. A Horthy nevével fémjelzett negyedszázad legnagyobb politikusa gróf Bethlen István: tehetségesebb, bölcsebb, taktikusabb, sikeresebb, mint a kormányzó. Bethlen mellett azonban legfeljebb a nemzetközi rangú földrajztudós, a korszakot kétszeri miniszterelnökségével bekeretező Teleki Pál neve vetődhet fel. A Kádár-korszak esetében bonyolultabb a kép. Azok, akik hosszú ideig voltak pozícióban Dobi István, Losonczy Pál, Lázár György vitathatatlanul kisebb formátumúak, mint az első titkár. Azok viszont, akiket a kor legnagyobbjainak éreznénk, vagy csak rövid időt kaptak a történelemtől, vagy a szakpolitikus szerepébe kerültek. Mégis, megkockáztatható, hogy a magyar szövetkezeti modellt kiépítő Fehér Lajos, a reformokban döntő szerepet játszó Fock Jenő és Nyers Rezső, a művelt autodidakta, nagy taktikus Aczél György, s a partvonalon túlra szorított Donáth Ferenc Kádárral összevethető vagy talán tehetségesebb is volt csak moszkvai hátszél s a mindent túlélés képessége nélkül.”