A bor tanított türelemre

„- Milyen emlékeid vannak a pincéről, a borkészítésről?

- Amennyire a rendszer engedte, nekünk a rendszerváltás előtt, kiskoromban is viszonylag sok szőlőnk volt. Családi alapon ment a szüret, de a szőlőt már édesapám egyedül dolgozta fel. Kádban erjesztett, a színlét leválasztotta, a maradékot elkülönítve préselte ki. Mikor ez lezajlott, mindig kaptam egy kortyot. Úgy kezdtek a kóstolásra nevelni, hogy azt kellett megmondanom, savasabb vagy épp lágyabb az a bor, amibe éppen belekortyoltam.

- Mennyire volt erős a kötelék közted és a bor között?

Úgy fogalmaznék, hogy ez a kapcsolat mindig is ott volt, de kétségtelenül volt olyan időszak, amikor nem ez állt az érdeklődésem középpontjában. Középiskolás koromban például nem nagyon foglalkoztatott a téma, a főiskolán is inkább marketinget tanultam. A borok világához tulajdonképpen pont ez az érdeklődésem hozott vissza: a címkékkel, palackokkal, dugókkal kezdtem foglalkozni, beletanultam a nyomdai munkákba, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy a többi tevékenység is foglalkoztatni kezd. 2003-től már a borkészítésben is részt veszek. Sokat jelentette, hogy engedtek magamtól dolgozni, így igazi kihívásnak éreztem a feladatot. Ennek és édesapám nyugodt természetének köszönhető, hogy a mai napig jó a kapcsolatunk, jól megy a közös munka.

- Hasonlítotok egymásra?

Szerintem igen, bár azt be kell ismernem, én alapvetően lobbanékonyabb vagyok. Ez persze változóban van, borral való mindennapi munka sok mindenre megtanít. 2003-ban, amikor az első boromat készítettem, türelmetlen voltam, alig bírtam kivárni, míg elkészül. Ma már tudom, egy bornak meg kell adni a nyugalmat, az időt. Most már azt is értékelem, hogy amikor lemegyek a pincébe, ott nincs térerő. Különös érzés kerít hatalmába, amikor végigkóstolom a hordókat, megízlelem azokat a borokat, amelyekről tudom, már évek óta ott érnek, szép lassan.”