Gyarmat vagy nem gyarmat?

„Az EU nem akarja gyarmatosítani Magyarországot, de a mohácsi vész óta kialakult, s a 19. században fixálódott magyar történelemszemlélet logikusan vezet egy olyan önértelmezéshez, amely Magyarországot továbbra is áldozatként mutatja be. Ez a ma is működő történelemszemlélet valójában egy hamis közösségi tudatot alapoz meg, amely képtelenné teszi a magyarságot arra, hogy kilépve történetileg fixálódott önképéből, reálisan lássa önmagát. Gyarmatosítva látja önmagát, holott nincs gyarmatosítva.

A kérdés itt nem kevesebb, mint Magyarország és az EU mai viszonyának értelmezési kerete. Fulvia szerint ez a reflektálatlan történelemszemlélet, mint értelmezési keret nem alkalmas a mai Magyarország európai helyének a meghatározására, s »a mai napig cipeljük, letehetetlen teherként, eggyé váltunk vele, mint teknős a páncéljával.«

Nos, míg ezt a búsongó, áldozatszerepben szenvedő magyar nemzeti romantikus identitáshagyományt magam is problematikusnak érzékelem, addig, másoldalról, amint erre a szerző is utal, nem volt itt történelmi idő és tér egy korrigált nemzettudat közösségi megfogalmazására: Magyarország a kommunizmus után tényleg ezzel a megtépázott történelemszemlélettel és megroggyant identitással lépett be az európai erőtérbe, ráadásul úgy, hogy a kommunizmusban elfojtott nemzeti kérdést még a rendszerváltás után sem vált közösségi témává. Mégpedig nemcsak azért, mint a szerző mondja, mert nem volt használható önkép, hanem azért sem, mert a rendszerváltozást követően a nemzeti kérdés jelentőségét a rendszerváltó elit nem ismerte fel. Jellemzően, ma inkább az, mint akár tizenöt évvel ezelőtt. De mint látjuk, nem sikerült egyezségre jutni a magyar múlt nagy kérdéseit illetően, nem alakult ki egy nemzeti minimum, sőt, a politikai – ideologikus törésvonalak éppen a múlthoz való viszony mentén alakultak ki. Ha úgy tetszik, történelemszemléleti »patthelyzet« alakult ki, ami egész egyszerűen paralizálja a közös gondolkodást, s olyan mély, sokszor a gyűlöletig fokozódó nézetbeli különbségek jönnek még ma is felszínre, hogy a közös nevező szinte elérhetetlennek tűnik. (Ez jól látszik egyébként a napjainkban újra előtérbe került Horthy-megemlékezések kapcsán.)”