Kádár János utolsó beszéde

Elnézést kérek, hogy elsőként kértem szót, mert ebből az enyém egy kicsit hosszabb lesz, mint a szokásos. Talán régen hallottak engem, kibírják. A szabad beszédnek van előnye, és van hátránya, és az írott beszédnek is van hátránya.

Engedjék meg, a következők megjegyezzem. Nekem van betegségem, nagyon hasonlít ahhoz, ami a feleségemé; fogy. Ő is, én is. Az orvosi vélemény a következő: az én feleségem öt éve jár bottal, neki azért kell bottal járnia, és azért fogy, mert radikális gyomorműtéten ment keresztül, miközben én börtönben voltam. És felszólították, hogy tagadjon meg engem, és nem tagadott meg, erre megtiltották a férje nevének a használatát. Pincehelyiségben, egy mackótömő vacak helyiségben volt már megfelelően koros nő, ez még most is számít, és egyszer azok engem megismertek.

És bámultak, hogy hogyan vállalta ő azt, hogy tudják, hogy én mikor voltam a mi rendszerünkben börtönben. Van egy kérésem még. Nekem az a bajom, én azért vagyok feledékeny, sokszor nem tudom, hogy mit akarok, én is fogyok. Én az én stabil súlyomból – nem tudom, hogy maguk engem püffedt embernek vagy pocakosnak ismertek-e, nekem éveken át stabil súlyom volt. Ez nem orvosi titok, mert nem ott méretzkedtem. Nekem az a bajom, hogy az agyam örökké forog, és az is energiát kíván. Én nem a pocakomból fogytam. Az orvosnak mindig bevallom, hogy amióta abban a helyzetben vagyok, hogy nem tudok beszélni, mert hiszen ahhoz képest, hogy milyen rossz állapotban vagyok, lábon járok, de ez számomra nem teljesen veszélytelen, mert nekem olyasmit is kell mondanom, amiért felelek.

Majd furcsát fognak maguk hallani tőlem. Mi az én felelősségem? Erre az a kifejezés a jó válasz,(Az) amit nem én használtam, hanem más, nyugati, olyan ember, aki ezt nem a szovjet tankok jelenlétében mondja. Azt mondja, hogy a Dunánál túl gyors a folyás. És nekem arra is gondolni kell, hogyha én egészséges leszek, és nem beteg, de a szónak abban az értelmében, amit egy belgyógyász generálprofesszor felügyelő megmond, hogy mikor gyógyulok meg, azt sajnos még ő sem tudja, és senki sem tudja, hogy meddig fog tartani. Mert tovább tart, mint amit én kértem. Egy olyan időszakban amikor már megbénult a kezem mozgatóidege. Nem az érző, a mozgató, én nem tudtam, hogy ez két különböző dolog, mert ha a tűz megéget azt érzem, de mozgatni nem tudom a mutatóujjamat és a hüvelykujjamat.

És én világéletemben, ha csak lehetett, szabadon beszéltem. És ha valami fontos levelet írtam – erre vannak tanúk –, még akkor is megírtam. Mert én ugyan primitív ember vagyok, én csak négy akkori elemit jártam és négy akkori polgárit – ez egy kicsit jobb volt akkor, komolyabban vették. A gyerek legalább megtanult írni, olvasni, és nem örök újítás, hogy minden évben más a rendje stb. És én megmondom Önöknek azt is, most már meg merem mondani, hogy én olyan társaságban ültem le egyszer, ahol biztos volt, hogy az én mániám nem érvényesül. Nem tudom, hány ember volt, és kijelentem, és kijelentem, a főtitkár jelenlétében is, hogy ő nem felel azért, amit én itt most mondok. Mert én félreértésben voltam. Félreértésben voltam. Mert olyan könnyelműséget vállalt el, hogy – és én kértem, hogy mivel én nem csak a magam nevében beszélek, engem kötelez egy rend és egy fegyelem. Mert ha három embert mutat egy karikatúra, amelyik azt jelenti, hogy a Párt most nincs orientálva, akkor van egy figura. Háromfelé néz a tagság. Van egy középső figura is. Hát akkor ő azt hiszi, hogy mind a három hivatalosan beszél. Ez az én felelősségem.

Én nem bánom, Önök akármit mondanak ezután, és akármit mondanak, mert engem nyugodtan agyonlőhet bárki, mert én most már ennek a felelősségnek a tudatában voltam, hogy én megnevezni senkit sem fogok. Senkit nem fogok, kivéve azt, akit Önök titkos szavazással megválasztanak. (És sok vizet kérek, mert ideges vagyok.)

Az én bajom nemcsak az, hogy nagyon sok fiatal és laikus azt mondja, hogy miféle beteg ez, aki lábon jár? Önök azt hiszik, mindnyájan tudják, bocsánat, nem mindnyájan tudják, akik KB-tagok maradtak azóta, amióta én a műtét előtt beszélni szoktam, és utána. Az orvos azt mondja, az a bajom, hogy én örökké az én felelősségemre gondolok, hisz ebben van egy ilyen – most már az Ön megválasztása titkos szavazással, tehát Ön nem köteles megnevezni senkit, aki részt vett egy olyan beszélgetésben, amin az összes, nem tudom pontosan, hány ember volt, akik folyton azt mondták, hogy tényleg, maga az elnöke a pártnak, akkor folyton azon harsognak, hogy nem tud megszólalni. Miért nem tud megszólalni, maga az elnöke!

Én tudom, én azt kértem – mert ehhez mindenkinek joga van, minden interjúkészítőnek –, hogyha nem teszik meg előre írásban a kérdést, és az nem ért egyet azzal, akkor visszautasíthatja, hogy nem adok interjút. A másik pedig az, hogy dokumentálni kell az új magyar felfogás szerint. Én most más vagyok, mint régen voltam. Már a betegségem miatt is, mert én azon forgatom éjjel–nappal a fejemet, hogy olyan választ adjak, ami félreérthetetlenül ott kellett hogy legyen mondjuk a Péter elvtárs, a Grósz elvtárs szignója, illetve aki célozva érzi magát, mert nagyon nehéz ezt megkerülni. Nem tudok, bizonyos embert, akinek én felelős vagyok, felmenteni a felelősség alól, azt meg kell mondani.

Nekem a következőből ered az én rögeszmém. Ha lefényképezett magnetofonfölvételre alkalmas gép van az asztalon, akkor én nem tehetem azt, hogy ugyanilyen célra alkalmas, nem akarom mondani mit, rejtett dologgal dolgozzak. Nem akarom a szót használni, mert csúnya szó. Ez szakzsargon. A Grósz elvtárs rendkívül figyelmes. És én, törvényesen nem vagyok bíróság elé állítható, mert súlyos beteg vagyok, az dokumentálva van, csak nem nálam, mert az orvosi titoktartás kötelező, és ezt nem is csinálhatja meg senki, hogy ahhoz hozzányúlni, aki beteg (nem beszámítható),mert az felettesre, meg mindenkire kötelező, a paciensre is. Úgy, hogy én azt gondoltam, hogy én olyan felelősen nyilatkozom, hogy annak is eleget tudjak tenni, hogy nem Magyarország iránt elkötelezettek a mai magyar vezetők, és a Magyarország szövetségi elkötelezettsége iránt nem érdekeltek olyan nagyon magas rangú emberek se, mint a Gorbacsov.

Ne haragudjanak, hogy most a jelenlegi állapotomban nekem egy kis jegyzet kellett, azt hiszem, tudják, hogy a műtét után is kellett jegyzet. És én senkinek nem titkoltam, és ez nem az én igen bonyolult műtétemet végző ember felelőssége, ezt is hangsúlyozni akarom. Mert ő körülbelül szeptember elején megnézett, és azt mondotta, hogy érzéstelenítéssel, tehát nem altatással ő meg tudja csinálni, mikor érek én rá? Erre úgy néztem magam elé, és azt mondtam, és most is bocsánatot kérek attól az illető orvostól, aki feltalálta a kézsebészetet tulajdonképpen. Mondom, hogy én november 15-én tudok csak erre időt biztosítani, mert annak az embernek is drága az ideje, és az én egészségemről van szó. Tehát az én kockázatom volt, mint kiderült később. – Tudomásul vette. És mondom, hogyan van? Azt mondja – mert amilyen hasonló műtéten maga keresztülment, az a tenyéren volt. És én, itt a Központi Bizottságon 9 napig tartó kórházi gondozás és felügyelet után, bocsánatot kérek, itt megjelentem a KB-ülésen, és akkor nekem kellett megnyitni, mert valahogy ilyen rend volt, illett akkor a főtitkárnak megnyitni. Én azt mondtam, hogy november 15. De, hogy közben mi történik, bent a folyamat, azt senki sem tudja, még a kézsebészet feltalálója sem. Mondja, legyen csak nyugodt, mert vérteleníteni lehet a kart, és lehet olyan, maga nem tudja, hogy mit fejlődött már a mikrosebészet. Ez igaz, én nem tudom, mert nem foglalkozom ilyennel.

Igen ám, de közben az történt, hogy körülbelül, nem akarok tényleg itt sem hazudni, hogy három hete vagy mennyi, a műtét előtt megbénultak a mozgatóidegeim. Én persze azt nem tudtam, mennyi ideig tart egy mikrosebészeti kézműtét, ahol már a mozgatóidegek meg vannak bénulva, és senki sem tudhatta, az a professzor sem, aki ezt feltalálta, még az sem tudhatta, hogy mi történik belül. És nekem kutya kötelességem lett volna azonnal jelenteni, hogy már idegbénulás is van, és nem szóltam. Viszont nekem nem kell megnevezni senkit, mert fűnek–fának panaszkodtam, hogy nem mozog, az ismert progresszív folyamat, a mozgatóidegeim, ez a kettő (mutatja a kezeit)nem mozog.

Hát mit csináljak? Én követtem el a mulasztást. És miért? Azért, kötelezettséget vállaltam, hogy a november 7-én ott leszek, és nekem szolidarizálni kell magamat az akkor megnevezett, hatalmi centrumnak nevezett Politikai Bizottság és az Elnöki Tanács iránt. És ezért én azt mondtam, hogy mihelyt ezt is tudják bénult állapotomban, az interjúkérőnek is mondtam, azt hiszem, ez már nem nagy titok. Akiért garanciát vállaltak fontos emberek, nem érdekes, én nem nevezek meg senkit sem, hogy ez egy abszolút megbízható ember. És mondom, mi az az abszolút megbízható? Azt mondja, hogy azért, mert fegyverrel harcoltam az ellenforradalmárok ellen. Te úristen, gondoltam magamban, ha ezt kinyírják, hogyha interjút készít velem!

De mondom, ez úgy van, hogy én soha nem szoktam diktálni a szabad beszédeket, és én erre tudok példákat mondani. Én még azt sem merem megnevezni, hogy melyik kongresszuson ki volt a pártonkívüliek képviselője. Nem merem, mert nem akarom, hogy kiirtsák őket, mert olyasmiket mondtak az akkori pártálláspontra. És azt mondtam az interjúkérőnek, hogy még nem tudok határidőt vállalni, mert akkor az sürgős volna. Valami pár hetet mondott, hogy itt kénytelen vagyok megint csak nevet elhallgatni, nem tudok mit csinálni. Mondom, nem tudom megmondani, csak a műtét után. És a műtét után is fűnek-fának mondtam, hogy ez ilyen ez a műtét, ez valameddig tart, de én megfogadtam, hogy el akarok ide jönni, és én nem tudom, hogy a jelenlétem, kinek miért fontos, mert a bibliai értelemben bűnbak vagyok, hogy azért, mert elnökké választottak, lefokoztak, és így már bármit megtehetnek velem, és gondolják, hogy mégiscsak a pártot, a rendszert védem, tehát alkalmas vagyok a bűnbakszerepre. És ha először felszólalok, akkor senki sem felelhet ezért, mert én elkövettem egy hibát. Én azt mondtam, ha a nevem tisztességesen le tudom írni, akkor – és margóra jegyzetet tudok csinálni, én mindenkinek ezt mondtam – kérni fogom, akármit is mondanak, hogy részt vehessek valahogy az aktív munkában.

Én az aktív munkában nem tudtam részt venni. Mert gyakorlatilag én kivel tudtam beszélni? Ugye én nem hibáztatom persze sem a párt Központi Bizottságának a szóvivőjét, a Major elvtársat, mert borzasztóan el voltak foglalva. Velem szóba kellett volna állni, megmondani,hogy jelenleg ilyen helyzet van, bár én azt mondtam, hogy én kész vagyok akár osztályvezetőkkel, titkárokkal beszélgetni, hogyha igényt tartanak arra a bizonyos tapasztalatra. De nem tartottak igényt. Persze, mindenkinek a saját testületének a határozata kötelező, nem az én véleményem, a tapasztalat. Mert én mindenkinél idősebb vagyok.

Most meg szeretném kérdezni Önöket, hogy most akkor mondják, miben vagyok én felelős?Én megmutattam az orvosnak, hogy más baj is van, nem csak idegbénulás. Az idegek megmozdultak, a mozgatóidegek, de olyan hosszú ideje tartott ez az idegbénulás, hogy most már olyan sorvadás is belépett, hogy izom. Ezt mindenki tudja ellenőrizni saját magán, hogy ha (mutatja) így csinál, akár sovány, akár kövér ember, ez domború itt, és ha így csinál a kezem (mutatja),akkor ez homorú, ez az izom. Tehát látszik rajta, hogy soká nem dolgozott. És az atyaisten tudja, hogy mikor jön rendbe.

Grósz elvtárs azt mondja, valami interjúban vagy miben, hogy megneveztek valamilyen embereket, többeket, azt mondja, hogy megszólalhasson, ebből a többi jelentéktelen, tehát nekem sem kell megnevezni, de első helyen én vagyok. De betegállományban vagyok, és ameddig betegállományban vagyok, nem tudok.

Tessék elképzelni azt, hogy a feleségem szed egy izomgyarapító tápot, de azt nekem nem szabad szedni, mert az őneki jó – ez gyerektáp, ismerik, de nekem ezt nem szabad szedni, mondta ő. De visszaigazolta az orvos is, nekem nem szabad szedni, mert nekem más a bajom.

Nekem éjjel nappal – és az is energiát kíván – pörög az agyam, hogy milyen felelősségem van stb. Mert higgyék el, a Központi Bizottság akkori tagjai ismerik az összes betegségemet, és én nem akartam felelőtlenül nyilatkozni. Pedig én tudok szabadon akármelyik sajtóra nyilatkozni, de legalább a témáimat meg kell írni itt. Megmondom Önöknek, és most meg kell hogy hallgassanak, mert hallom, hogy még az is szóba került, hogy esetleg május l-jén, mivel én járni tudok, mint hajdanában volt, részt veszek a május l-jén, mert éppen arrafelé megyek, ahol én megmondtam, hogy meg akarok spórolni valamit, hogy ne kelljen nekem felkérni az ebédet a lakásomra. Pedig mindenki fölajánlotta, orvos, mindenki, hogy amire szüksége van, készek a lakáson felkeresni, és én elutasítottam.

És most figyeljék meg az orvosi véleményt, mert ez nagyon fontos. Én beszéltem először a finneknél, akik nem hívtak össze nyilvános sajtóértekezletet, azután sorra mentem. Először fogadtam az angol miniszterelnök asszonyt, és tudják, hogy ő úgynevezett kommunista országban először volt. Én ismerem a Hegedűs elvtárs nézeteit is, ismerem. Aki ugye történelmileg nézve önkritikát gyakorolt, mert ő aláírta akkor azt a levelet, amit két napig, ha jól emlékszem, az azóta elhunyt ember megtagadott.

Most akkor mondják meg, hogy én mit csináljak? Mikor nekem legeslegfontosabb célom az volt akkor, hogy biztonságban eljussak Szolnokra. Bármilyen úton–módon. Akárkik vesznek körül, eljussak, és még más kötelezettségem is volt. Én kötelezettséget vállaltam azok biztonságáért, akik – tényleg kötelezettséget vállaltam, én azoknál, akiknek a nagykövetségén Nagy Imre akkor tartózkodott. De én ilyen naiv ember, mint én, azért vállaltam kötelezettséget, mert arra gondoltam, hogy nem nagyaz én kérésem, hogy két ember annyi nyilatkozatot tegyen, hogy jogilag ne hivatkozhassanak az ő törvényes rangjukra a rangjuk szerinti emberek (értsd: a jogállamok kormányfői, vezetői).Na most, történelmileg én is mindent másképp látok. De az ő kívánságuk szerint, ha én írásban kötelezettséget vállalok, akkor – és nem kérek ellenvéleményt az oroszoktól –, hogy a biztonságukról gondoskodom, akkor politikailag tarthatatlan helyzetbe kerülök – hisz ezzel de facto elismerem a forradalmi munkás-paraszt kormány törvénytelenségét, márpedig (és) a két ember (Nagy Imre és Losonczy Géza) igénye az volt, hogy szabadon lakásukra távozhassanak. Én ezt nem teljesíthettem, mert én sose olvasom el a régi írásaimat, ha beszélek, mert akkor befolyásol. Ha hiszik, ha nem, én még azt is tudom, hogy mi volt azon a nyilatkozaton. Sajnos egy tőmondat volt azon a nyilatkozaton. És azután mindenféle következménye lett ennek a tőmondatnak.

Önök nagyon jól tudják, hogy ez mit jelent mindazok számára, akiknek a mostani és az akkori kormány legalitása fontos. Még Önök erre szavaztak még titkosan, hogy a párt legalitása a fontos, mert hogyha nem ellenforradalom, hát akkor nem tudom, hogy erre ki hivatkozhat. Nem tudom, ki hivatkozhat. És én még tüzetesen elolvastam akkori beszédeimet, és látom, én egy erőtényezőt sem neveztem ellenforradalomnak. Ezt sem. Csak azt mondtam, hogy kaput nyitottak az ellenforradalomnak. Hát mit csináljak? Ennek ez a neve, nem tudok erre mást mondani. És én ezt nem tudom dokumentálni semmiféleképpen, mert az a jugoszláv nagykövet azt mondta nekem, az soha nem ejtette ki azt a nevet, ami a visszaemlékezésekben van, hogy – az ország fővárosára hivatkozott csak. Hogy onnan kapott felhatalmazást, hogy ezt a két személyt, megdolgozza, és próbálja rábeszélni őket, és ő még igyekezett is. Azt mondja nekem, hogy már harmadnapja próbálkozom velük, de nem boldogulok velük és megmondom őszintén, örültem annak, amikor utána a lengyel nagykövet jött hozzám, és neki elmeséltem, hogy mit mondott a jugó követ. Mert hogy az istenbe tudom én akkor bizonyítani ezt. Mert én tudtam, hogy nekik (a lengyeleknek)más a véleményük, de később tudtam meg. Mert amikor én már ráértem újságot olvasni meg rádiókat hallgatni, az csak később volt.

És ítéljék meg, ha akarják titkosan, mondják meg, hogy az árnyalati helyes megkülönböztetés, amiben én azonnal kiegyeztem a lengyel nagykövettel, amint nem kellett félnem, hogy az oroszok esetleg ki akarnak nyírni, szóval amikor úgy éreztem, hogy engem nem köt engem az, hogy mindenképp biztonságba kerüljek, még örömmel is fogadtam. Pártja és kormánya utasítására hivatkozott, hogy könnyítsen alkudozni azon az adott sérthetetlen területen.

Úgy hogy nekem Önök mindenféle minősítést jóváhagyhatnak, amit akarnak, de én tudom, hogy amikor én szabadlábra kerültem, akkor kétféle szolnoki lap volt. Az atyaisten tudja, hogy azokat ki szerkesztette, de nem az járt persze nekem az eszemben. Nem tudom, ki szerkesztette, valami olyan híre volt, hogy oda biztonsággal elmondhatom ezt, nem csak a felelősségem, az életem is attól függött, és sok ember élete, hogy ezt elmondhassam. Ne haragudjanak, hogy így mondom. Állítólag ezt sem tudom megmondani. Mintha az egyiket a Friss szerkesztette volna, a másikat mintha az Andics. De nem tudok megesküdni. És mind a kettőben volt egy ilyen – vacak kis nyomástechnikája volt – de mind a kettőt úgy hívták, hogy Szabad Nép. És még az is fontos, hogy kinek a birtokában van a lap, ezt csak azért mondom, mert az első vád ’56-os átállásom után az volt ellenem, hogy én szovjet ügynök vagyok. De én nem voltam szovjet ügynök, ezt teljes felelősséggel kijelentem Önöknek, és tudom bizonyítani. Akkor a következő vád az volt ellenem, hogy: hogyhogy, hát én szovjet területen voltam? Azt sem tudom, hogy miért engedtek először oda, mi úgy hívjuk Kárpátalja, ők úgy hívják, Kárpát-Ukrajna. Miért engedtek hivatalosan, meg dokumentumokat rendelkezésére bocsátottak olyan embernek, akivel én még vitatkoztam is, hogy maga tudja, hogy hol van persze, fiatalabb mint én.

Mit akarok mondani? Azt hiszem, én egy szolnoki lapban láttam olyat, hogy mind a kettőnek az volt a neve, hogy „Laza beszélgetés”. És az egyiknek a példánya ilyen furcsa volt, hogy „laza beszélgetés” (1956. november)4-én, (vagy)6-án. És én ezt nem ellenőriztem, és nem tudom, melyik volt, remélem, a Frissé, mert mondtam olyan kijelentést – csúnyát mondtam a Frissre. Nem gorombát, hanem csúnyát. Laza beszélgetés, és azt mondja, hogy mihelyt felvette a kapcsolatot – és ez a rádiónyilatkozat, de az a négy közéleti férfi, aki szakított a Nagy Imre-kormánnyal, valósággal szökni kellett. És én nem akarom a Hegedűs elvtárs formuláját elfogadni, mert ő önkritikát gyakorolt mostanában, és ő nálam jelentkezett, pedig ő szovjet földön volt, a Szovjetunióban volt. Ő jelentkezett, és énnekem van egy kérésem. Én csalni nem fogok. Semmiféle visszaemlékezésben. De persze az újságíró el van kicsit keseredve, mert nem tudja annyira, hogy akkor mi volt, és most mi van, hogy nem interjút mondok, holott ott valamit lefényképez, hogy ezzel kezd. Lefényképezték azt, hogy ott volt az a készülék, amibe hangosan kell beszélni. Mert azért más az interjú és más a visszaemlékezés. De én már nem tudok mást mondani, mert ha azt mondják, hogy már csak a visszaemlékezés számít, visszaemlékezés sokféle van. Ahogy mondani szokás, mindenki a szépre emlékezik vissza. De ha ő azt mondja, a Hegedűs, aki jelentkezett nálam, és megmondta, hogy tudományos munkával akar foglalkozni, ez nekem szent ember, akármit ír. Mert azt is tudta (amikor 27-én aláírta a segítségnyújtási kérelmet), hogy a szovjet kormány, akár szovjet földön van, akárhol, ragaszkodik a miniszterelnök aláírásához, hogy beavatkozzon.

Énnekem is valahol, az isten tudja hol, alá kellett írni. De én úgy vagyok, hogy passzívan – szinte ha egy tégla a fejemre esne, én oroszul szólalnék meg, mert én már annyi fordítást hallottam, mikor már gondoltam, hogy a konyhanyelvet már meg tudom érteni, ha szabadságra megyek, akkor is tolmács volt. Ha én magyart nem vittem, akkor szovjet volt. Pedig volt olyan, aki szintén szabadságon volt, azt mondtam, hogy ha felezi a teljes szabadságát, csak akkor jöhet velem, magyar. Az sem él.

De hát mit tehetek, mondják meg, micsináljak,ha az első kérdés nem az, mint amire én fel vagyok készülve? Erre sem lehetek büszke, nem lehetek büszke. Amikor – talán ezt mindenki tudja, hogy mit jelent ez a felelősség. Órákat, perceket, nem az én sorsomról van csak szó, hanem az atyaisten tudja, hogy hány embernek a sorsáról. Én persze tudok bizonyítékot, hogy miért nem avatkoztak be (a románok). És arra a híres „Pulai beszéd”-re sem hivatkozhatok én, de azért én tudok másra hivatkozni.

Az egyik az, hogy az akkori Románia – ehhez kell a történelmi szemlélet és visszaemlékezés – más volt, mint ma, mert akkor az első miniszterelnök az egy Erdélyben székelő és ott román pártot alapító ember volt, és az kizárt dolog lett volna, hogy az a magyarokat üldözze, mert a magyaroktól is megkapta a szavazatot, és a románoktól is, akik voltak akkor.

Most a következő a probléma, hogy megígérték. Hát akkor még az a híres múlt századbeli két név, egy magyar matematikai zseni és egy ugyancsak múlt századbeli bölcsész, tiszta, múlt századbeli nagyon progresszív román ember nevét viselte. De a múlt századbeli. Na most, mivel én azt mondom, hogy ha lehetett, én szabadon beszéltem mindig és a napi levelezést, amit fontosnak tartottam, például ha valami protekciót kért valaki a Fővárosi Tanácsnál, akármi volt a foglalkozása, én magam leírtam, és a gépírónő gépelte le. Még annak sem diktáltam. Csak a felelős beszédeknél.

Például összebotlottam például a Kodály tanár úrral, azt hiszem, azt mindenki tudja, hogy ő valaki volt az egész világon a zenében. És én is olyan naiv voltam – amit ő volt szíves hangosan kimondani – akik hittek és bíztak (helyesen: aki hitt és bízott) a világforradalomban. Mert a Lenin nevét nem mondották ki az ellenforradalmárok.És megrémültem, hogy ez most azt jelenti, hogy az októberi szocialista – így nevezik – proletárdiktatúra vezére volt, akkor nem szabad többé kimondani?

És más bajom is volt. Ez a passzív védekezésre vonatkozik, amikor jegyzetet nem tudtam még csinálni becsületesen, mert sajnos tovább tartott, mint bárki hitte, mert az egész kart vérteleníteni kellett. Ezt nem akarom megmagyarázni, ezt szakorvos tudja, hogy mit jelent, és csak ott lehetett azt a bizonyos hátérzéstelenítőt beadni. A dolog feltalálója mondta, hogy ilyen műtét mélyaltatás, dupla altatás nélkül csak egy órát tarthat. Meg fogják érteni, hogy én most miért haladom túl az orvosi dolgokat (értsd: miért beszélek annyit az orvosi kérdésekről). Elkeseredtem: hogy nem szabad többé Lenin nevét kimondani?[42a] És valahol akartam beszélni, de nem tudtam. A jegyzetet nem tudtam. És én megmondtam a Grósz elvtársnak, néha még a neveket is összecserélem, meg az elvtárs szót sem megfelelő helyen hallom, meg azóta elhunytakra hivatkozom. De ki az atyaisten gondolja, hogy akkor meglett emberek azóta meghaltak, ha ilyen kérdést tesznek fel. És talán butaságnak tűnik, bocsánatot kérek az, amit erről hivatalosan mondott Grósz elvtárs, hogy én arra voltam felkészülve, már a – bénulás időszakban azért vállaltam kötelezettséget határidő nélkül ennek a pártnak kiutalt vagy kinevezett pártnak, hetilapnak (az utolsó előtti előtti szó felesleges, de gyönyörű nyelvbotlás). Mondtam, hogy határidő nélkül. Ugyancsak, amikor először volt szabad nálam az apparátusnak, vagy nem tudom én kinek megjelennie, akkor már a bizalmas beszélgetésben is elhangzott még hatszemközt, hogy kivel volt alkalmam nekem beszélni (vagyis: senki sem közölte előre, hogy vele mi történik majd a kongresszuson).Hogy a tapasztalatot figyelembe vegyék, de soha senkinek nem kötelező.

Úgy, hogyha megengedik, még egy utalást akarok mondani. Volt egy nagyon nevezetes ember, ez az úgynevezett kicsiny öregúr, aki büszkén jött hozzám egy nagy kormányfogadáson, hogy ő merte a bátorságot vállalni, hogy Moszkva területére ugyan nem térhettek vissza, de akik politikai cselekmény meg cselekmény miatt voltak elítélve, Moszkva határán belül nem mehettek. Azt hitte, hogy én boldogan gratulálok. Mondom neki jó, ez nagyon szép, de szeretném már megérni, hogyha a szovjet vezetés gyakorolna önkritikát ebben a kérdésben.

Úgy, hogy engedjék meg, az orvos azt mondta nekem, hogy egyet nem enged meg: hogyha közvetlen fölvételre alkalmas dolog van, mert bakizok, bocsássanak meg, de nem tudok mit csinálni. Mennyi ideje beszélek már? Befejezem majd. Akkor nem tudok, nem bírom ki, hogy passzív vagyok, és nem tudok válaszolni dolgokra. Nem bírom ki na! És ennek a betege vagyok.

Más a betegségem, mint a feleségemé. És mi az az emlékezet? És mi az a kiszivárgás? Hát akkor aztán kiszivárogtak a platformszabadságiak, mert már fegyveres harcot vívtak egymással a platformszabadságiak. És akkor az orvos azt mondja nekem, hogy ilyen szabad beszédre nem vállalkozhatok. Ilyen felelős beszédre, amikor először szólalok meg, mert különben ő sem tudja garantálni, hogy mennyi időre lehet engem egészségesnek nevezni. Mert izom is sorvadt. Azt mondja az orvos, hogy ő nem ajánlja. Bizalmasan beszéltem vele, mert csak orvos lehet jelen, amikor orvosi vélemény van. Ő nem javasolja, és én kijelentettem, saját kockázatomra, még ha hibázom is, elvállalom, mert én már nagyon öreg ember vagyok és annyiféle betegségem van, hogy én azzal már nem törődök, hogyha agyonlő akárki engemet. Bocsánatot kérek.

Most még egypár szót akarok mondani. Azt is vegyék tudomásul, ha én visszaemlékezést csinálok, mert már én is csak arra vagyok kénytelen hagyatkozni, én az igazat fogom mindig mondani. Mert én nem tudom, hogy arra az Obrazcov nevű bábosra emlékeznek-e? Egy előszava van neki. Én ezt teljes mértékben felelősen vállalom, hogy mikor mi volt az ő lépcsőfokai. De én azt hittem, hogy ez akkor volt, amikor én már küldöttséget vezettem kongresszusra. De nem akkor volt. De arra is van tanú. Egy idős ember volt az, akivel az Obrazcov jelenlétében beszélgettem, idősebb, mint én. És kiderült, hogy ez a feleségem jelenlétében volt, tehát a XXII. kongresszus idején derült ki minden, hogy mit jelent az, hogy személyi kultusz. Mert kiderült, hogy a XXI. kongresszus idején, akkor nem politikai természetű kérdés volt az a rettenetes pohárköszöntő, amit másfél órán át magyarázott a Hruscsov, hogy miért kellett ugyancsak törvénytelen eszközökkel megölni Beriját. Mert tudják, hogy ez benne van, ugye? És ha én nem mondom meg, hogy miért hittem a kirakatpereket, az úgynevezett kirakatpereket ugye imperialista mesének, akkor a későbbi történet sem igaz (mármint az Obrazcové?). Mert én először a Rákosi beszámolójából hallottam, amit a XX. kongresszus után mondott, majdnem ugyanazt mondta, mint amit a Hruscsov mondott. Csak azt mondta, hogy mi ezen már túl vagyunk. Mert akkor volt már ez a Rajk-ügy. Ami kiderült, hogy ez egy koncepciós per volt. Itt úgy hívják. És akkor most megkérdezem Önöket, hogy jó, én hülye vagyok, én azt is vállalnám. De akkor – mert azt mondta az orvos, hogy jó volna ha maga megtagadná, hogy így papír nélkül, és nem egészségesen beszéljen.Nem tagadhatom meg, mert mindenki azt mondja, hogy én vagyok az élő, szólaljak már meg. És ha nekem most azt mondja az orvos, aki ezért felel, hogy itt (mutatja) gödör van, hogy még egy fél évig legalább eltart, hogy én arra készültem fel szellemileg a műtét előtt, hogy én itt a tenyérműtét után kilenc nap után gipszkötésben voltam, itt (helyett: így) sok ember él. És meg mertem nyitni (a KB-ülést), hogy mondom, ne törődjenek semmivel, ez már elmúlt, nem mondhattam, hogy ez nem aktuális dolog, és most nem tudom mondani. Akkor nevetséges leszek én, nevetséges lesz mindenki.

Emlékeznek arra a pártértekezletre, amire én hivatkoztam, és amiért most engem azért csúfolnak, hogy hát nem lehet a platformszabadság? Pluralizmus? Hát akkor már tényleg nem érti senki, hogy én miért nem szólalok meg! Most mit csináljak? Ne haragudjanak, mondtam, hogy hosszan kell beszélnem. Akkor meg kell mondanom, hogy kitől hallottam először. (Nagy Imrétől – vagy Hruscsovtól?!)És azt, hogy személyi kultusz, én kevésnek tartottam, ott a XXII. kongresszuson elhangzott szavakat. Mert ott a XXI.-en, amikor a moszkvai fővárosban voltam. Akkor – nem tudom, miféle, mezőgazdasági, milyen kérdés volt napirenden – és ott ez így nem volt. És ebből kiderül az is, hogy én nem lehettem szovjet ügynök, mert ha én ezt tudom, akkor nem hiszem azt, mint Pest megyei titkár, hogy imperialista balonok.

GRÓSZ KÁROLY: Tartsunk szünetet?

KÁDÁR: Nem, mert én butább javaslatot akartam tenni, de most már nem. Szóval Önök döntsék el, hogy történészek milyen okmányra támaszkodnak és azokat hívják meg, akik kijelentették, hogy a belső irattárukat megmutatják. Mert én megsértettem még másokat is. Mert én ott azt láttam, hogy a gyengébb lapba, mert nem egyforma volt a nyomda, hogy így szól, és én vállalom ezt a tanulást, amit ez a nagy vitát keltő interjú, párhuzamos interjú keltett, amikor az egyik repülőgépen, a másik isten tudja mit mondott. Mert én ugyanazt mondtam ott, abban a szolnoki lapban (mint amit a Pozsgay most).De ez a dokumentum nincs a birtokomban e pillanatban. És az a pecsét (az aláírásommal),amit én külföldieknek szántam, hogyha üdvözölnek engem, ugye azt én mindig ilyen fogantyúban láttam, ilyen pecsétnyomóban, mert annak tisztán kellett lenni. Mert ha valaki engem üdvözöl, mint mondtam, írni nem tudok, egy ismert meghatalmazás. Sokan kaptak ilyet. Meghatalmazom, X-et és Y-t, kiderült, hogy a betét a fém, és nagyon helyes, hogy fém. Én meg azt hittem, hogy összetörött, mert már rég nem aktuális, mert régen elavult, folyton küldik, és mindenki tudja, hogy a titkárnő ezt használja, vagy mondja, akkor az illető titkárnak is ezt kell mondani. Nem mindenkinek kellemes vagy érdekes az, hogy én keresem. Bocsássanak meg. És akkor két hét múlva újra össze kellett hívni a megyei aktívát, mondom, ezek imperialista röpcédulák, és két hét múlva meg kellett mondani, hogy igazak.

Mert azon a bizonyos XXII. kongresszuson azon kitárult. Én emlékszem, hogy ennek a betege lett a Marosán is, ami ott elhangzott. Hogy mi ennek a háttere. Akkor látom – végre megörültem, én nem tudok úgy olvasni – az első szót, hogy mit mondott Hruscsov a nem tudom én kinek, amikor lemondatták őt. Köszöni a humanizmusát. De az később volt. Kiderült, hogy arra értette, hogy azok nem akartak elmenni Leningrádba, mert ott meg kellett volna mondani, hogy az koncepciós per. És azért nem engedték arra a világ csodájára, hogy Hruscsov egyedül fogadja a magyar újságírókat, pont a magyar újságírókat – mert pont ott voltak –, hanem az egész PB ragaszkodott hozzá, hogy ott legyen, nehogy erről beszéljen. Azt hiszem, ez is dokumentálható. Aztán meg látom, hogy mennyire köszön mindent, hogy már ennyire emelkedtek (mármint Magyarország ’56 óta),de azt valószínű akkor mondta, amikor még csak abban egyeztek meg, hogy zárt körű beszámoló lesz (mármint a XX. kongresszus), de abban nem, hogy az összes küldöttek megkapják, és tudják, ha van százhúsz küldött, nem is mind tiszta kommunista. Bocsássanak meg.

Tehát a lényeg az, hogy az orvos nekem azt mondta, hogy felelős dolgot nem tudok mondani, mert mikor nekem ilyen háromnapos szüneteken valaki azt mondja, hogy kellemes ünnepeket kívánok, akkor mindig gutaütést kapok, mert ott ülök a feleségemmel, ő sem mehet, én sem mehetek. Akkor milyen háromnapos ünnep, mikor annak is az a gondja, meg nekem is.

Elvtársak! Itt szabad még használni, hogy elvtársak? Mert a parlamentben már nem. Ha tudomásul veszik, hogy a visszaemlékezésemben ahhoz tartom magamat, amit az a nem komoly ember, mondjuk az a bábszínházas mondott, hogy a fiataloknak szánja, hogy ő vállalja a múltat, nem tudom megfelelt-e ez a Kommunyisztnak és a Magyarországnak adott cikknek a részemről, hogy én nem békebontó akarok lenni, de én a hetvenéves KMP-nek ötvenhét éve vagyok tagja. És nem tudtam nem igazat mondani, és mégis nem tudtam elkerülni, hogy békebontó ne legyek, vagy (vagyis) ne az egységet szolgáljam. Nem tudom, ezekbe a nyilatkozatokba bele lehet-e kötni, mert ez publikus volt Magyarországon is. Ez esetben ragaszkodtam ahhoz, hogy én ezt nem csak Moszkvában merem mondani. És azonkívül én a hatvanéves MKP-nál (a hatvanéves MKP-évfordulón) is adtam a Szovjetuniónál (című újságban) nyilatkozatot, mert világos, hogy (az oroszok ezt)kérik. És akkor most már nagyon rövid leszek. Mert ha maguk elfáradtak, én is elfáradtam. Mert én a saját kockázatomra, már egyszer én csináltam ilyet. És akkor az van, hogy én ragaszkodom ahhoz, hogy bizonyos mostanában nem szeretett államfőt, aki nagyon rosszul viselkedik, csak olyan világtáj szerint nevezzem meg, és elvtársnak senkit sem szólítok, aki nem az, mert én ilyen bizonyos megrögzött vagyok, nem tévesztem el, hogy ki az elvtárs, és ki nem. De azt én nem szívesen mondom, hogy nem elvtárs, bizonyító tanúra sem és ellenkező tanúra sem, aki nem él. De én arról nem tehetek, hogy harminckét év múltán merül föl egy ilyen kérdés, mert már annyi kongresszusunk volt meg pártértekezletünk, mindenféle, és azt soha nem bírálta senki, hogy ’56 ellenforradalom, vagy népi felkelés. Mert én amikor elmondtam a nyilatkozatot, akkor azt mondtam egész pontosan: békés diáktüntetés, fölkelés, és nem minősítettem semmiféle ellenforradalomnak. Ezt értettem a résztvevőkre is és a dolog menetére is, mert különben senki nem érti, hogy én miért beszéltem így, ahogy beszéltem. Mert az a helyzet, most már rájöttem, a (’56. október)28-ától kezdődött az, amikor ruhára, bőrszínre, nem tudom mire rámutatva fegyvertelen embereket pogrom alapján megöltek. És azokat előbb ölték meg, mint a Nagy Imrééket. Mert ha arról van szó, hogy nem történelmileg nézem, akkor én is nyugodtan azt mondanám, hogyha én harminc év távlatából nézem, akkor én mindenkit sajnálok. Tehát ha ezt tudomásul veszik, hogy ha esetleg bakizok, hogy még államfőt se nevezek meg, aki nem jóindulattal van irántunk, és elvtársnak sem szólítok senkit sem, mert hátha oka van annak, hogya megrögzött optimista szó, amikor én sok évig mondtam valamit, az én visszaemlékezésemben (a Kanyó-féle interjúban) nem szerepel. Mert én csak akkor tudom aláírni. Köszönöm szépen.

És sorrendben, ahogy én az én életemet éltem át és a legaktuálisabbra válaszolni fogok, ami most aktuális és ami most engem gyötör, hogy miért nem szólalok meg. Köszönöm szépen.

GRÓSZ KÁROLY: Köszönjük szépen Kádár elvtárs.

Taps.