Jó vita a szőlő tápanyagfelvételéről

Ezek a kérdések természetesen nincsenek pontosan kutatva, de nyilvánvaló, hogy mind a felszín közeli, mind a mélységi tápanyagkínálatnak szerepe van. Egyes tápanyagok felvételéhez nem szükséges a kőzetek klasszikus értelemben történő lebomlása, málása, mert a gyökérsavak és a kapcsolt gombák lehetővé teszik azt. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy az esetenként több száz éve monokultúrában termesztett szőlőnél az azonos eredetű felszínközeli és mély rétegek tápanyagkínálata más. A felszínközeli rétegekből a korábbi években már felhasználódtak bizonyos elemek, melyek a mélyben még rendelkezésre állnak. A forgatás is részben azt a célt szolgálja, hogy a különböző szempontból kizsigerelt rétegeket összekeverjük. Általában a növények a természetes viszonyok között hoznak fel a mélyből tápanyagokat, melyek elpusztulásuk után a felszín közelében maradhatnak. Ezek a folyamatok stabilizálják az adott talajra és klímára jellemző növénytársulásokat, ahol a tápanyagforgalom alapvetően egy körforgás, kevés anyag távozik el az adott területről. Ez a szőlőre nem igaz, mert mi nagyon sok tápanyagot elviszünk a termőhelyről a szürettel és a vesszővel. Ezért fontos a talajtakaró növény, a talajélet fokozás, hogy a monokultúra hátrányát csökkentsük. Hosszabb idősíkon nézve a szőlőtermő terület talajhatása az erdőírtás, gyeptörés után - a szűz földeken - kevésbé kötődik a talaj rétegeihez, és az idő haladtával egyre inkább nő a mély rétegek szerepe. Persze nem árt, ha a szőlőűltetvényből nem csinálunk biológiai illetve faj sokszínűség szempontjából sivatagot, de a talajtakarás, a jó talajélet a felső rétegekben, nem elegendő. A szőlő a hiányzó elemeket a mélyben fogja csak megtalálni.

Ezzel vitatkoznék. A mikroelemek a víz hatására is kioldódnak a kőzetekből. Vannak előlények, amelyek segítik ezt, pl. a baktériumok, de nem feltétlenül szükségesek az oldódáshoz. A legismertebb példája ennek a cseppkő képződése, a dolinákon átrohanó víz egy perc alatt kilúgozza a feltalajt, a mészkő kioldódása az altalajban történik. Ezek az ásványok felvehető, ionos állapotban vannak a növény számára, sima ozmózissal jutnak a gyökerekbe. Ezek azok az ásványok, amelyeket (legalábbis nagyobb részben) a "minerális ízhatás" alkotóelemeinek gondolunk ma (pl. Mn, Zn, Ni, Mo, Fe, Cu, stb.). Az a bizonyos "Béres-csepp" íz. Vannak olyan tápanyagok, amelyek nem felvehetők közvetlenül, ilyen pl. a nitrogén, amelyhez kellenek a szaprofiták, amelyek a humuszt előállítják, vagy a nitrifikáló baktériumok, amelyek a pillangósvirágúak gyökérzetén található gyökérgümőkben kötik meg a légköri nitrogént. Ide sorolható a foszfor és a és a kálium is, amelyek az elszáradt növényi részek lebomlásával, feltáródásával jutnak a növénybe. Mivel az N,P,K három alapvető fontosságú tápanyaga a növénynek (zöldtömeg, virágzás, szervezeti szilárdság), nem trágyázott ültetvényben döntő részben a talaj felső 60 centiméteres rétegéből történik a felvételük, ugyanis a szaprofiták valóban ebben a rétegben működnek. A biodiverzitás fenntartása azért fontos, hogy egyes gombák, baktériumok ne tudjanak olyan mértékben elszaporodni, hogy az káros legyen a szőlőnek. Tipikus példaként szokták emlegetni az ESCA tüneteggyüttest, amely egyes talajlakó gombák túlsúlya miatt fertőzi meg és dugítja el a szőlő kapillárisait. Ezen gombák konkurrenseinek, illetve parazitáinak jelenléte esetén ez nem alakul ki - azaz a megfelelő biodiverzitás önmagában védelmet jelent a betegség fellépése ellen (már ha nem fertőzzük meg metszéskor az ültetvényt). Bizonyos növények, pl. a hagymafélék gyökérzete kiváló táptalaj a mikorhiza közösségeknek, ezért ezek jelenléte áldásos hatással van az életközösség változatosságának fenntartása szempontjából (népies szóval: "tükehagyma"). Én valahogy így látom ezt a dolgot.