Nincsenek titkos terveim

„– Hogyan emlékszik a május 5-i szörnyű tragédiára?

– Ott kezdeném, hogy az Anna­purna meghódítása, illetve meghódításának kísérlete a hegymászás legrosszabb statisztikái közé tartozik, mert a legtöbb hegymászó itt lelte halálát. Pedig nem is olyan extramagas hegyről van szó, ám a lavinák kialakulását sohasem lehet egy expedícióba bekalkulálni. Vagyis mindig ott van a lehetőségek között. A tragédia napján Horváth Tibivel ketten indultunk a csúcsra. Mind a kettőnknél volt rádió. Ám ő egyszer csak úgy döntött, hogy elindul visszafelé. Délelőtt el kellett volna érnie a kettes tábort. Ezt úgy kell elképzelni, hogy hatezer-nyolcszáz méteres magasságból indult vissza, és ötezer-ötszáz méteren volt a tábor. Közben is volt egy tábor, ahol megpihent. Délután pedig a hegy legkritikusabb része következett, mert nemcsak hogy ömlött a hó, a szél is rettenetesen fújt. Tibi még bejelentkezett és azt mondta, hogy ura a helyzetnek. Meg még annyit mondott, hogy a melléig ér a hó. Ez volt az utolsó bejelentkezése, utána már nem értük el, elvitte őt a mély hó. (...)

– Meddig lehet a sorsot kihívni?

– Nem hiszem, hogy én hívom ki a sorsot magam ellen. A hegymászást 1786-tól tartják számon, ekkor hódították meg először a Mont Blanc-t. Nem akarok azzal sem előjönni, pedig ez tényszerű adat, hogy a kórházakban fekvő beteg emberek zöme milyen sportnak, hobbinak szentelte az életét. Az én ismeretségi körömben található hegymászók közül nem egy megélte a kilencven évet is. Igaz, hogy szegény Tibi szüleit ez aligha vigasztalja. Nem mondom, hogy én is kilencven évig fogok élni, bár miért ne, az sincs kizárva.

– Ön már több csúcsot meghódított. Van olyan titkos terve, amelyet ha megvalósít, akkor esetleg befejezi a hegymászást?

– Á, nekem nincsenek ilyen titkos terveim. Itt van ön, és láthatja, itt gőgicsél féléves kisfiam, Csoma. Elárulom önnek, vele is szeretnék hegyet mászni. Hát ez az én nagy titkos tervem. És az lenne az igazi szenzáció, ha apa és fia együtt diadalmaskodna a Himaláján.”