Most külön is szeretnék szólni mindazokhoz, akik a mindennapi életben helytállva gyermekeket nevelnek, gondoskodnak családjukról, szeretteikről, idős szüleikről, nagyszüleikről. Mindazokhoz, akik vigaszra szorulnak, és mindazokhoz, akik vigaszt nyújtanak másoknak. Mindazokhoz, akik becsülettel keresik a személyes és közös boldogulás útját. Önöknek, honfitársaimnak azt ígérem, hogy köztársasági elnökként mindig, mindenütt, itthon és nagyvilágban az Önök érdekeit és értékeit képviselem, azaz a magyar érdekek, a magyar értékek szószólója leszek. Gazdasági, tudományos, kulturális értékeinké és érdekeinké.
Szeretném, ha tudnák, ha minden magyar tudná, a Sándor-palota díszes falai sem fogják eltakarni előlem hazámat. Kötelességem, hogy abban nyújtsak segítséget, hogy mi magyarok olyasmikről is szót váltsunk végre, amikre eddig még sosem jutott igazán erőnk és figyelmünk. Elégedett lennék, ha 5 év múlva azt mondhatnám, hogy ennek eredményeként sikerült közös nevezőre jutnunk legalább néhány aprónak tűnő, mégis alapvetően fontos kérdésben. Olyan kérdésekben például, hogy hogyan becsüljük meg a teljesítményt. Mert ezzel bizony régóta adósai vagyunk önmagunknak. Ha nem így volna, méghozzá csakugyan régtől fogva, akkor alighanem Széchenyi István sem azt írta volna Naplójába, mint amit azon a nevezetes napon írt, amikor felajánlotta birtokai egyéves jövedelmét a tudományos akadémia létrehozására. S hogy mit tartalmazott ez a csaknem 200 évvel ezelőtt írt naplóbejegyzés? Egyetlen mondatot csupán. Így szól. „1825. november 3.: A kerületi ülésen beszéltem; minden honfitársamat ellenségemmé tettem.” Hogy miről beszélt Széchenyi az országgyűlés kerületi ülésén, tudjuk. Felajánlotta birtokai egyéves jövedelmét. De miért írta vajon, hogy ezzel minden honfitársát ellenségévé tette? Mert az önzetlenség és a teljesítmény elismerése nem volt divat akkoriban? Mert az irigység, a széthúzás, az önérdek virágzott volna Magyarországon? És ha így is volt akkor, vajon ma, közel 2 évszázad múltán mit írna naplójába Széchenyi István?
Tisztelt Honfitársaim!
Vegyünk végre egy nagyon nagy levegőt, és fújjuk ki magunkból múltunk minden belénk ivódott átkát és rossz szokását! Egyszer s mindenkorra tegyük közös életünk központi kérdésévé a teljesítményt, a cselekvést, a tenni tudó és tenni akaró sikeres emberek megbecsülését! Ha ezért bármit tehetek, örömmel teszem. Magyarországon rengeteg nagyszerű teljesítmény születik, ami azt bizonyítja, hogy mi magyarok nemcsak dolgos, hanem elismerten tehetséges népe vagyunk a világnak. És itt most nemcsak a világraszóló magyarokra gondolok, tudósainkra, feltalálóinkra, művészeinkre, világklasszis sportolóinkra, hanem azokra is, akik munkahelyeiken, a földeken, az iskolákban, a kórházakban, a vendéglátásban, a szolgáltatóiparban vagy a hivatalokban teszik becsülettel a dolgukat. Mert sokmilliónyi ember és sokmilliónyi család mindennapi erőfeszítése, elismerésre méltó teljesítménye működteti országunkat. Miért nem ezt, a mindennapok teljesítményét tesszük közös életünk legfontosabb céljává és értékmérőjévé, hogy aztán együtt örülhessünk egyéni, családi és közös sikereinknek?
Tudom, egyetlen beszéd nem változtatja meg a világot. Mégis mindenkit arra kérek és buzdítok, fontoljuk meg együtt, min kellene változtatnunk és mit kellene tennünk azért, hogy életünk, közéletünk a teljesítmény megbecsüléséről szóljon.
Tisztelt Honfitársaim!