Öreganyám is ettől kapott frászt

„Sajnos egy ügyesen megkomponált ijesztgetésre (a hintaszékest sosem fogom elfelejteni), mindig jut egy olcsó húzás is, amikor hirtelen hangrobbanással, vagy egy kamerarántással próbálják kiugrasztani a nézőt a székéből. Szükségtelenül, mert a feszültség ezek nélkül is óriási. Későbbiekben, a mocsaras jelenet is kiválóan szemlélteti a rendező istenadta tehetségét a feszültségkeltéshez, és ott már a hangerő tekergetése, vagy indokolatlan bevillanások nélkül éri el mindezt.

Daniel Radcliffe komolyan vette a szerepet, és beleadott mindent. Amikor rettegnie kell, meggyőzően teszi, amikor eltökélten kell néznie, ugyanolyan hitelesen teszi. Arról azonban nem tehet, hogy alkatilag nem volt ideális választás a főhős szerepére. Lehet ezt a Harry Potter számlájára is írni, de kölyök ábrázata miatt nagyon nehéz róla elhinni, hogy családos ember, hogy volt egy felesége, van egy fia. Odaadása, kibontakozó tehetsége viszont kétségbevonhatatlan. Most egy hozzá igazából illő szerepet kell találnia.

Watkins rendezése elmarad a Gyilkos kilátások-ban látott egyenletesen magas minőségtől. A film leggyengébb pillanatai megmutatják, milyen lelombozó tud lenni egy horror, amikor az ijesztgetés mechanikussá válik. Legjobb pillanataiban azonban műfaji vetélytársai szemébe nevet, mert amíg azok erőlködve próbálják a határokat feszegetni, és jobbára kudarcot vallanak, addig A fekete ruhás nő egy szokványos történetet mesél el, rettentő hatásosan. Meglepő fordulatokat hiába keresünk benne, de egy pillanatra sem ósdi, vagy unalmas. Bebizonyítja, hogy az emberiség ősi félelmeiről szóló rémmesék, a mai napig, változatlan formában is érvényesek.”