„A Csatahajó elkerüli ugyan a Transformers-sorozat egyik legfőbb hibáját, és műfaji elődjénél jelentősen több időt szán a karakterépítésre, de valódi, izgalmas egyéniségekre azért ne számítsunk. Ugyanezek a karakertípusok, ugyanilyen mértékben kidolgozva, már sok más katasztrófafilmben küzdöttek a világ megmentéséért.
Ugyanazt a pozitív végkicsengésű történetet meséli el a majdnem bekövetkezett világvégéről, amit előtte már sok más filmben is láttunk. A pusztítást, nagy áldozatok árán, de megállítják. Ismét minden rendben van, és hőseink kitüntetéssel a mellükön győzedelmesen szalutálnak a lobogó amerikai zászló alatt. Hollywood ismét dollármilliókat költött arra, hogy elmondhassa: ha nagy a baj, akkor a világot az Egyesült Államok menti meg. Egyszer már arra is rájöhetnének, hogy attól hogy egy film hazafias, egyszerű hősideállal dolgozik és látványorientált, még nem kellene törvényszerűen ostobának lennie.
A földönkívüliek inváziójával rémisztő akció- és katasztrófafilmek legnagyobb közös betegsége a logikátlanságoktól, idióta döntésektől hemzsegő történetvezetés. Ezzel a sajnálatos hagyománnyal a Csatahajó sem szakít, látványosnak ugyan látványos, érződik a belefektetett pénzösszeg, de intelligensnek már nem nevezhető. Ha Napóleon olyan gyalázatos taktikai érzékkel lett volna megáldva, mint a filmbéli idegenek, akkor nemhogy Európát, de még Korzikát sem tudta volna elfoglalni.”