„– Tény, hogy volt egy tüntetés az önök táboránál is, az amerikaiak által elkövetett Korán-égetés után.
– A mullahok szavára több tízezren gyűltek össze Baglánban. A feldühödött tömeg egy nyolcszáz fős csoportja elindult a táborunk felé botokkal, kövekkel felfegyverkezve. Az afgán rendőrök nem tudták kezelni a helyzetet, a dühös emberek pedig túl közel merészkedtek annak ellenére, hogy hangszórókon pastu és dari nyelven felszólítottuk őket a távozásra. Amikor aztán bontani kezdték a kerítést, úgy döntöttem, hogy figyelmeztetőlövést adunk le erődemonstrációs céllal. Egy rövid sorozat a harminc milliméteres gépágyúból aztán elérte a kellő pszichikai hatást.(...)
– Volt éles helyzetben?
– Egy alkalommal német szövetségeseink egyik konvoját támadták meg. Távirányítású bombát robbantottak mellettük. Kiszáguldottunk, biztosítottuk a helyszínt, és gondoskodtunk a sebesült katona helikopteres kimentéséről és kórházba szállításáról, illetve a sérült járművek elszállításáról.
– A katona túlélte?
– Igen, hál’ Istennek időben kapott ellátást. Elismerő szavakat kaptunk a német elöljárótól. A másik adrenalinnövelő esemény az volt, amikor nekünk adta meg magát és tette le a fegyvert egy hegyvidéki ellenálló-csoport. Afgán kollégákkal együtt mentünk fel egy olyan elzárt faluba, ahol addig egyetlen NATO-katona sem járt. Nem lehettünk teljesen bizonyosak abban, hogy nem fog kellemetlen meglepetés várni minket odafönt. De nem volt kérdés, bele kellett nézni az addigi ellenség szemébe. Azt azért nem bánom, hogy komolyan gondolták a fegyverletételt és átadták a teljes arzenált.”