„Schmitt Pál tökéletes volt, egy igazi parafaember, playboy mítosszal, állandó bakikkal és folyamatosan cikizhető egy tizenévesnek is, nadrágos ember is legalább elmosolyodott rajta. Senki sem vette igazán komolyan, talán még maga Orbán Viktor sem, hogy itt most ő egy államfő, első számú közjogi méltóság vagymi. (Liberális monarchisták abban reménykedtek, hogy OV azért tette a posztra, hogy ezzel jelezze, semmi értelme az egész elnökösdinek. Konzervatívok persze tudták, hogy ez nincsen így, de mindegy is.) Az emberek egy bohócot láttak benne és ezzel azonosították végre a köztársaságot is, egy posztkomcsi kabaréval, amely így szépen elkülönülni látszott a magyar államtól. Merthogy ez nem ugyanaz, hölgyek és urak, és a kettő itthon nem erősíti egymást. Pali bácsi rohasztása kapcsán végre - sajnos nem sokáig - lehetett látni a határvonalat is.
Schmitt Pál azonban elment és nekünk már most hiányzik. A logikus forgatókönyv ugyanis az, hogy a hivatalát meg kell erősíteni, ergó a köztársaságot is meg kell erősíteni. Ez most már nettó reálpolitika és a választások túl közel vannak. Túl sokat beszélnek az ellenfelek a köztársaságról, ezt a kártyát nem fogja kijátszatlanul hagyni a jobbközép kormány. Erősebb államfő kell, ergó a köztársasági berendezkedés is erősödik majd.
Jó ez nekünk, kellett ez nekünk? Ugye, hogy nem.”