Hajléktalan rapszódia

„Nyolc éve ismerjük egymást. Vagy tíz? Alig változtál. A hajad. Igen, a hajad akkor még fekete volt. Szürkésfekete. Most tetszik ez a narancssárgás árnyalat. Meg tetszik, hogy erre is figyelsz. Hogy nem hagyod el magad. »Éhes vagyok, segítsenek!« – emlékszem, már akkor is ez volt a szöveged. Szeretem ezt a letisztultságodat. Hogy kerülöd a fölösleges díszítőelemeket, a hat gyereket otthon és az ellopott vonatjegyet. És hatékony vagy. Nem engeded, hogy csak úgy elmenjünk melletted. Kiköveteled magadnak a figyelmet. Éhes vagy, és erre nincsen válaszunk. Utána pedig felszólítasz. Azonnal. Ez nagyon fontos. Ha valamit el akarsz érni, fel kell szólítanod. Határozottan. Nem elég, ha csak utalgatsz, cselekvésre kell ösztönöznöd. Minél pontosabban meghatározott cselekvésre. Itt viszont kifinomult stílusérzékkel le is állsz. Nem mész bele abba, hogy tulajdonképpen húsz forint is elég. Legfeljebb, ha már nagyon sokat koplaltál. Marketingeseknek kellene esztétikát tanítanod.

Szeretem, amikor találkozunk, és hogy mindig ugyanolyannak látlak. Valamiképpen ezek az ismétlődő jelenetek mélyítik el az életet. Monoton ritmusuk rendet teremt, egy tömörebb és erősebb világról tanúskodik a mostaninál. Az örökkévalóságba tágítod a létemet - így is mondhatnánk.”