A plébános helyzetértékelése

„A plébánossággal, sőt az értelmiségi léttel, ezt minduntalan keserűsen megtapasztalhatjuk, nem jár együtt a fogalmazás képessége. Osztie túlhabzó, koordinálatlan mondatairól tehát több szó ne essék. De állapítsuk meg a tőlünk ilyenkor telhető higgadtsággal, hogy a szöveg a virtigli fasizmus jegyeit viseli. Először is megképzi az ellenséget. Azzal indít, hogy »jól ismert körök folytatják Magyarország és nemzetünk elleni hajtóvadászatukat« – vagyis vannak olyanok (nyilván az országon belül), akik saját országukra támadnak (ezt jelentené a »hajtóvadászat« – holott az ország meg a nemzet nyilván nem menekül, nem bujkál).

Hamarosan megtudjuk, ki is ez a (belső) ellenség. »Kikből állnak ezek a körök? Azokból, akiket reprezentálnak például az Egymillióan a magyar sajtószabadságért mozgalom aktivistái, akiket külföldről pénzelnek, hogy anarchista akcióikkal belülről bomlasszák országunkat.« Tehát: belső bomlasztás, külföldi pénzből. Továbbá: »közszereplők, akik kirabolták egyéni haszonszerzés és külső megbízás érdekében az országot, emberek élete szárad a lelkükön, családok sokasága ment tönkre miattuk«. Röviden: »az idegenszívű hazaárulók…, akik gátlástalanul folytatják − egy erőszakos kisebbség tagjaiként − gyűlöletkeltő kampányukat«.

Ez egyfelől nagyon mulatságos, tényleg nehéz nem ízekre szedni a mondatokat és egyes elemein egyenként jó nagyokat röhögni – kéjjel rákérdezni minden burkolt és nyílt megállapításra, visszavezetni valamennyit jól ismert előzményeire (és ízlelgetni a szóválasztás, a mondatszerkesztés hisztérikus esetlenségeit). De azért hamar megkeseredik a nevetés. Ez az ember azt akarja, hogy aki az (most már csak volt) elnök kisdoktorijának eredetiségére rákérdez, tűnjön el a közéletből – »ki kellene tiltani őket minden közszereplésből«, mondja, és még jó, ha ezt csak a »közszereplőkre« érti; ez az ember bárkit, aki az általa vélt igazságnak ellentmond, »idegenszívű hazaárulóknak« nevez. És ez azért már nem vicc.”