Behálózva

Pénteken a Terror Háza Múzeumban „Behálózva” címmel kettős könyvbemutatót szerveztek az egyházi múlt átvilágítása kapcsán. Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium (I-II. kötet) című könyvét Demeter Szilárd méltatta vitaindítójában, Szabó Gyula A pápai Magyar Intézmény mint a magyar hírszerzés előretolt bástyája (1963-1989) című könyvét Zsumbera Árpád író mutatta be. A Mandiner a vitaindító szerkesztett változatának alábbi közlésével köszönti a ma 60 éves Tőkés László püspököt, erdélyi EP-képviselőt.

Kissé távolról fogom indítani a könyvbemutatómat, ha megengedik, rendhagyó módon nem is a könyvről magáról beszélnék. Hanem egyfajta vitaindítóként megpróbálom körberajzolni a témát, amely mostanában mind Magyarországon, mind Romániában újra aktualitást nyert: itt az ügynöklisták nyilvánosságra hozatala kapcsán kezdett kialakulni egyfajta vita, amott pedig ezen a héten szerdán nyilvánította ismét alkotmányellenesnek az Alkotmánybíróság a huszonkét év késéssel megszületett, többszörösen kilúgozott ún. lusztrációs törvényt.

A 2008 júniusában a kommunizmus bűneit elítélő Prágai Nyilatkozat európai elfogadtatása céljából európai parlamenti képviselőkből álló kezdeményező csoport alakult, melynek magyar részről Szájer József, Schöpflin György és Tőkés László voltak a tagjai. A csehországi Jana Hybaskova EP-képviselő összehangolásával tevékenykedő ad hoc bizottság kitartó és szívós munkával elérte, hogy az EP-frakciók közreműködésével a totalitárius kommunista múlt kérdése az EP plénuma elé kerüljön. Strasbourgi ülésszakának 2009. március 26-i ülésén az Európai Parlament vitát rendezett az „Európa lelkiismerete és a totalitárius rendszerek” tárgyában. E vita alkalmat adott arra, hogy számos képviselő egyértelműen elítélje a kommunizmus bűneit, emlékeztetve arra, hogy méltóan kell megemlékeznünk mind a nácizmus, mind a kommunizmus totalitárius rendszerek áldozatairól. Éppen ezért külön kiemelték, hogy Európának szakítania kell annak a kettős mércének az alkalmazásával, mely a nácizmus és a kommunizmus megítélésének eltérő voltában nyilvánul meg. Ezzel szemben viszont Tabajdi Csaba, az MSZP EP-delegációjának vezetője szerint nem szabad relativizálni a kommunizmus és sztálinizmus bűneit: „A kommunizmus bűneit senki sem mentheti, de aki egyenlőségjelet tesz a nácizmussal, az burkolt antiszemita”, tette hozzá a képviselő. Tabajdi képviselő úr bunkóságát most nem kommentálnám, inkább továbblépve idézném Schöpflin György magyar néppárti képviselőt, aki frappáns módon világított rá, hogy az európai baloldalnak is szüksége van a szembenézésre, „egy védhetetlen múltat nem védelmezhet tovább”.

(A vitát követően egyébként az Európai Parlament 2009. április 2-i plenáris ülésén került sor az európai lelkiismeretről és totalitarizmusról szóló indítvány szavazására, melynek társszerzői szintén Szájer József, Tőkés László és Schöpflin György voltak. Az EP nagy többséggel hagyta jóvá a közösen előterjesztett indítványt: a képviselők 553 szavazattal, 44 ellenszavazattal és 33 tartózkodással elfogadták.)

És itt megállnék az európai kitekintéssel, ugyanis a magyarországi ügynökvita számomra egy dolgot világossá tett: nem csak a baloldal, de a jobboldal egésze sem képes szembenézni a „védhetetlen múlttal”.

Mivelhogy a közös múltunkról van szó. Azt jól érzékelik az európai parlamenti képviselőink, hogy Európa nem akarja magáénak tudni ezt a közös múltat, nem akar felelősséget vállalni érte, és ez káros, hiszen a közös európai jövőnk fundamentumát veszélyezteti.

De érzésem szerint nem csupán az Európai Unió mér kettős mércével, hanem ez a kettős mérce bennünk is él. A „jó náci” szintagma megütközést keltene mindannyiunkban – a „jó kommunista” még elviselhetőnek tűnik.

Márpedig nem létezik, nem létezhet jó kommunista. Egy bűnös rendszer kiszolgálója és fenntartója is bűnös: ahogy a koncentrációs táborok fegyveres őreit elítéljük, ugyanúgy kellene elítélnünk a kommunista nómenklatúra tagjait is.

Mert ez a kérdés nem ideológiákról vagy a társadalmi berendezkedésekről, netán utópiákról szól.

Ez a kérdés – legalábbis számomra – az emberi szabadság leglényegét érinti. Az emberi szabadság lényege pedig abban áll, hogy választhatunk. Képesek vagyunk a jóra és a rosszra, fogalmazta meg Friedrich Wilhelm Joseph Schelling. Vagyis választhatjuk a rosszat is, szabadságunkban áll – de akkor tudatosítanunk kell, hogy ez a rossz választása volt, következésképpen (metafizikai) bűnt követtünk el.

Ez ilyen egyszerű.

Amikor először olvastam Molnár János könyve első kötetének a kéziratát, sokat gondolkodtam erről. Erdély legjobb politikafilozófusa, Demeter M. Attila a Magyar Kisebbség folyóirat „A pártállami diktatúra titoktalanításáról” szóló, 2007/1–2-es számában közölt írásában többek között rámutat: „A totalitárius rendszerekre az volt jellemző, hogy nem választható alternatívákat kínáltak fel a polgároknak. Sokan, feltételezhetően Szilágyi Domokos is, kényszerhelyzetben lettek besúgókká. És pontosan ez a rendszer specifikuma: olyan választási helyzetek elé állítja a polgárait, amelyek nem valódi választási helyzetek, embertelen választási helyzetek stb.” (Kiemelés az eredetiben.) Tegyük hozzá, a filozófus szerint „ez ugyan nem menti fel az egyént a felelősség alól, de megmutat valamit a rendszer természetéből”. A továbbiakban azt írja: „Kivételesen jellemes, erős erkölcsi meggyőződésű emberek mondhatják ilyen helyzetben, hogy: inkább a halál, csakhogy többnyire nem vagyunk kivételesen jellemes emberek, s az »inkább a halál« pedig nem épeszű választási alternatíva.”

Csakhogy a kommunista diktatúrák utolsó időszakában, mondjuk, a hatvanas évektől errefelé nem a „halál” volt az alternatíva. A diktatúra erőszakszervezeteinek, magának a pártnak megvoltak ugyan az eszközei, hogy pokollá tegyék a velük szembenállók, vagy az igazság mellett kiállók életét, erről az itt jelenlévő Tőkés László püspök úr sokat tudna mesélni, de a földi pokol nem a halál. Sokak tanúsága szerint ráadásul élhető, tisztelet a tanúságtévőknek.

Halmozottan súlyosabb a helyzet egyházaink esetében, mert utolsó menedékként szolgáltak azokban a vészterhes időkben. Molnár János erről a következőképpen ír: „A dráma erkölcsi vonatkozásait kihangsúlyozza az a helyzet, amikor az informátor egy vallási közösség bármilyen szintű vezetője (lelkész, pap, rabbi, imám, presbiter stb.), vagyis tisztségénél fogva, eskü terhe alatt, emberi titkok tudója és őrzője. Amikor tisztségénél fogva a rábízott egyén és közösség emberi integritásának védelmezője kellene legyen. Vizsgálódásom ezt a szempontot tekinti a legmérvadóbbnak, mert arra a kutatói tapasztalatra épül, hogy a lelkész-informátorok igen kis része az, akit karrier- vagy hatalomvágy motivál, aki örömét leli a kiszolgáltatottak kiszolgáltatásában, vagy konkurenciának tekintett kollégáinak a befeketítésében. Többségük emberi gyengeségek, szenvedélyek rabjai, akik a túlélési életstratégia részeként vállalták, hogy valamilyen szinten információt szolgáltatnak kollégáikról, vagy a rájuk bízott hívekről. Illetve többnyire valóban többre érdemes személyiségek, akik felvállalják, hogy tehetségük kibontakoztatását akár valamilyen szintű informátori szolgáltatás árán is megvalósítsák. Félreértés ne essék, ez a megközelítés nem ment fel senkit a felelősség alól, de biztosítja egyrészt azt a minimális objektivitást, ami a tudományos kutatás egyik elengedhetetlen feltétele, másrészt azt az empátiát, ami nélkül emberi sorsokat ábrázolni torzító egyoldalúsághoz vezet.”

Attól félek, hogy – amint akkor megfogalmazódott bennem –: ezen empátiának a lehetőségét hazudták el az elmúlt bő két évtizedben. Hiszen nem csupán akkor választották a rosszat, amikor a diktatúra kiszolgálása mellett döntöttek, hanem akkor is, amikor – az ún. szabad világban – erről hallgattak.

Ezért nem tudok áldozatként tekinteni rájuk. És ezért nem tudok áldozatként tekinteni a szüleimre, szüleim generációjára sem. Muszáj megismételnem itt is az első kötet kapcsán megfogalmazottakat: „… végignézem a szüleim generációját, akik legszebb és megismételhetetlen éveiket töltötték ilyen körülmények között, emlékszem nagyapámra, aki büszkén mutogatta, mi volt a miénk még az államosítás előtt, és látom, mennyire akarnak felejteni. Semmi heroikusat nem találnak abban, hogy túlélték a kommunizmust. Valószínűleg semmi heroikus nem volt benne. Sőt, kissé mintha szégyenkeznének is. Idősebb írókkal beszélgetve éreztem, kényelmetlen a téma, hazudni kellett, hát dicséretet hazudtak, tömjént, szép jelent. Piti kis történeteik vannak, emiatt elmaradt a katarzis kilencven után. Talán ezt szégyellik.”

Mindannyian megkötöttük a magunk kis paktumát a rendszerrel. Ezt Önök jobban tudhatják, hiszen Magyarország volt a „legvidámabb barakk”. És azt is tudták, hogy volt alternatíva, hiszem emiatt csodálja mai napig az egész világ 1956-ot.

Természetesen többrétű a probléma, semhogy ilyen egyszerű verdikttel megoldható lenne: bűnös volt. Bűnösök voltunk.

De közelebb a megoldáshoz ennek a belátása. A múlttal való őszinte számvetés.

Ugyanis van még egy másik személyes problémám. Nem bízom az idősebbekben. Túl vagyok már a kötelező „apagyilkos” korszakon, amikor az ember ifjonti hevületében nekifeszül a „szent teheneknek”. Szükségem lenne, szükségünk lenne az idősebbek tapasztalatára, bölcsességére, már csak azért is, hogy soha többé ne fordulhasson elő hasonló.

Soha többé nem akarok diktatúrát. Aki ma Magyarországon diktatúrát vizionál, na, az relativizálja a kommunista rezsim bűneit.

És az úgy borzasztó nehéz, hogy miközben erről beszélgetek idősebb kollégáimmal, közben folyamatosan az motoszkál bennem: vajon ő kiállta a próbát? Hogyan döntött éles helyzetben? Képes-e ismét jól dönteni? Zsarolható-e a múltjával?

Én szerencsés helyzetben vagyok, mert az az ember, aki mellé saját döntésem alapján elszegődtem, egész életével azt példázza, hogy igenis van választási lehetőség. És külön öröm, hogy a munkámból adódóan részt vehetek a Püspök úr kezdeményezte – nagy ellenszélben folytatott – múltfeltárásban, amelynek élharcosa, Molnár János sokak dühét és átkát kiváltva következetes munkával dolgozza fel a bukaresti archívumokban tárolt ügynökdossziékat. […] 

A szerző Tőkés László munkatársa.