„Az elemekkel, a természettel küzdő ember figurájával könnyű azonosulni, mindenki elképzelte már, milyen Robinson lenne belőle, és milyen szar lenne, ha Amundsenként kellene szügyig a hóban gázolni, miközben taknya-nyála ráfagy a szakállára (akinek nincs szakálla, ne menjen hómezőre, ez alapvetés). A Fehér pokol alapfelállása az, hogy Liam Neesonnak mindenből elege van, egy alaszkai olajkitermelő vállalat telephelyén vadászik az emereket abajgatni szándékozó farkasokra, de látszik rajta, hogy ha tehetné, inkább befeküdne az odvukba, és onnan tüzelne a rá bízott emberanyagra, mert degenerált félművelt gyökér mind. (...)
Azért több, mint egy sima akciófilm, mert nem követi a hollywoodi sorvezetőt, és szokatlan húzásokkal billenti ki látszólagos nyugalmából a nézőt, aki még a popcornt is elfelejti zabálni úgy félóra elteltével, inkább odafigyel Neeson arcának minden apró rezdülésére. A hangsúly az emberi találékonyságon van, illetve az életösztönön, azon a mindenen túlmutató élni akaráson, amivel viszont nemcsak mi, emberek, hanem az állatok is rendelkeznek. Liam Neeson hatvanévesen is el tudja hitetni magáról, hogy kemény, mint a vídia, de egy szemvillanás alatt átlényegül a felesége hiánya miatt összetört férfivá, és olyan férfikönnyeket hullat, amilyeneket csak a legnagyobbak tudnak.
Az év eddigi legkellemesebb meglepetése a film, annak ellenére, hogy a farkasok megjelenítésére tényleg nem volt már pénz a szerény büdzsében. A farkasok bemutatása miatt (emberekre vadászó falka) az állatvédők az USA-ban bojkottálták a Fehér poklot, pedig a filmben egy pillanatig sem éreztem azt, hogy az állatokat vérszomjas szemétládáknak mutatta volna be a rendező - ők is pont olyan túlélők, mint mi vagyunk. Egy jótanács: tessék megvárni a stáblista végét.”