„Meglehet, egyszerű lenne követelni Kossuth-díja visszavonását – mint ahogyan Budapest Díszpolgára címét a moslékzabálás irodalmi felismerése miatt el is vették tőle –, kiátkozását az irodalmi kánonból, csakhogy ez éppen Kertész Ákosék körének privilégiuma. Ugyanolyan ősi kiváltság, mint egykoron az úrbéri törvényekben a jobbágy- és zsellértelkek mértékének meghatározása, vagy még korábban az első éjszaka joga, s ennek alapján ki lehetett iktatni a magyar irodalomból például Nyírő Józsefet, Wass Albertet, Szép Ernőt vagy Szabó Dezsőt. Mégpedig rendeletileg.
Na, ez a baj, a rendeletiség. Egy tollvonással, áthúzni, kitörülni, megsemmisíteni. Hogyha lehet, még a nevük se maradjon fent. Nem rábízni az emberre, a szavazáskor mindig okosnak nevezett – utólag persze nyugodtan lemoslékzabálózható –, autonóm, öntudatos állampolgárra, hogy olvasson, aztán döntsön. Nem, ne olvasson összevissza mindenféle marhaságot, éretlen még, s az csak megzavarhatja. Kimondatott, hogy ez meg ez tilos, kéretik tudomásul venni!
Hát ez az, pedig talán végre már felismerhetnénk, hogy az ízlést és az erkölcsöt egy bizonyos ponton túl nem lehet törvények közé zárni, mert mindkettő fegyelmezetlen, makacs találmány, kibúvik még a leggorombább paragrafus alól is. Valami olyasmi, mint a házépítésnél a malter: eredetileg cseppfolyós ugyan, de aztán összefogja a törvény merev tégláit. Úgyhogy hiába próbálunk helyette kétszer annyi téglát – azaz paragrafust – szállítani az építkezésre, abból bizony nem lesz ház, legfeljebb malterért kiáltó, háznak látszó kalyiba. És persze aztán nem értjük, miért akar unos-untalan összedőlni.”