„Miközben szinte mindenki erről beszél, szóba se kerül az ügy néhány valóban közérdekű összefüggése és következménye, ami jóval túlmutat a bulvárhíren és a tömeghisztérián. Érdemes talán kitérni arra is, vajon tényleg azért nem alkalmas egy adott személy a köztársasági elnöki posztra, mert necces volt a doktorija, mintha nem az volna a fő probléma, hogy szinte most először nem viselkedik bábként, amikor védi a pozícióját… Mégsem kéne leragadnunk ennél a kérdéskörnél, mely a hisztéria homlokterében áll. Valójában az agyontárgyalt politikai botránynál fontosabb, közérdekűbb kérdés, hogy vajon hányan lettek ugyanígy doktorok? Érdekes ebből a szempontból elolvasni a plágiumügyet kivizsgáló szakbizottság véleményét, mely szerint: »A dolgozat szokatlanul nagy terjedelmű szövegazonos fordításon alapul, ami nem derült ki időben, holott annak feltárása a korabeli védési eljárás részét kellett volna, hogy képezze«. Mi több: »A Testnevelési Egyetem szakmai hibát vétett, amikor ezt a szövegazonosságot nem tárta fel időben, s így a dolgozat szerzője azt hihette, hogy értekezése megfelel az elvárásoknak«.
A bizottság szerint a doktori eljárás ugyanakkor - hiányosságokkal ugyan, de formailag megfelelt az egyetem gyakorlatának. Még ha túl is tesszük magunkat az egyetemi szakbizottság megfogalmazásának magyartalanságán („hibát vétett”), azon azért nem illett volna a sajtónak és a közfelháborodásnak átsiklani, hogy a jelentés –talán az elnök felmentésének szándékával- de nagyon is valós problémát tár fel és teljes joggal vádolja az egyetemek általános gyakorlatát. Hetente szakdolgozatok és doktori disszertációk ezrei készülnek hasonló szellemben: önálló gondolatok nélkül, a szakirodalomból összeollózva. Dolgozata végén az inkriminált Schmitt Pál is megadta forrásait (így a plágiumvád necces marad) és – valljuk be férfiasan - sovány vigasz, merőben formális különbség, ha valaki kiteszi az idézőjeleket és minden esetben megadja a forrást lábjegyzetben, mert attól még tartalmilag plágium lehet az egész »tudományos munka«, ha kizárólag a szakirodalom összeollózásából áll. Mára már formai elvárássá fajult a legtöbb egyetem gyakorlatában, hogy ne önálló gondolatokat fejtsenek ki a jelöltek, hanem profin kérődzzék vissza az éppen legelfogadottabb szaktekintélyek munkáit. Vajon mikor óhajtunk szembenézni ezzel, ha még a Schmitt-doktori ügye sem elég erre? Persze nem új jelenségről van szó, Kierkegaard már a XIX. század közepén általános egyetemi gyakorlat szolgai követőiként gúnyolja azokat, akik tizenkét könyvből összeollóznak egy tizenharmadikat.
Meddig akarjuk még folytatni az egyetemi tudás és a kutatás nivellálását, melynek következtében a doktori cím már nem jár olyan általános műveltséggel sem (vö: »hibát vét«), mint egy-két nemzedékkel korábban akár a gimnáziumi végzettség, a szakbarbárságról nem is beszélve. A jogegyenlőség elve alapján az egyetlen korrekt eljárás az lenne, ha most minden egyetem összes doktori fokozatát felülvizsgálnák és szépen visszavonnák a doktori címet minden összeollózott disszertáció esetében. Ha lenne elég bátorság az egyetemi vezetőkben, akkor nemcsak formailag vizsgálnák felül a disszertációkat, hanem tartalmilag is, bár ebben az esetben elképzelhető, hogy a doktori címek elsöprő többségét vissza kellene vonni. Akár fogadni is lehetne az eredményre, én 95%-ra tippelek. Na akkor valóban végére járhatnának az ügynek és valóban helyreállíthatnák az egyetemek, illetve a doktori cím becsületét. Addig azonban a lényeget tekintve ők sem kevésbé nevetségesek és botrányosak, mint a mostani tömeghisztéria tárgyát képező Dr. Schmitt.”