„A magyar lakosságot mostanra érte el a spórolás igazi kényszere, csökönyösen nem hitte el, hogy buknak hitelei, bajban lesz a lakása. És a politikusok csak álszentül hitegették. És a polgár hitt, mert hinni akart, és reménykedett, hogy majd megsegítik. Most már látjuk, ilyen segítség legfeljebb választási ígéretekben rejtezik. A lakosság egyre inkább spórol. És ennek során, lemond, mert le kell mondania, sok mindenről. A médiafogyasztásban, ha spórolnia kell, akkor a felmérések szerint a következő úton halad. Lemond a napilapról, lemond majd a hetilapról, egy ideig még ragaszkodik a kábeltévéhez, de ha kenyérre kell a pénz, attól is megválik. Utolsóként adná fel a földfelszíni tévék nézését, mert ez még a legolcsóbb kapcsolat a világgal.
Ha így van mindez, ha a gazdasági kényszer ilyen erős és fenyegető, akkor nem tehetünk mást, alkalmazkodni kell. Ugyanúgy, mint Európában és az amerikai kontinensen. Nem szabad elfogadnunk megalázó munkafeltételeket, retusálási parancsokat, vagy éppen felesleges bulvárosítást. De el kell fogadni a kis ország teherbírására vonatkozó számokat, be kell látnunk, hogy kevesebb lap lesz, és kevesebb újságíró. Tudnunk kell, hogy a kényszer mely a gazdaság egészét sújtja, megköveteli az innovációt, az új formák, lehetőségek kiaknázást, melyek közül sokat a korábban szocializálódott újságíró idegenkedve fogad. Be kell látnunk, hogy messze túlszaladtunk az úgynevezett kommunikációs szakok alapításával, a sokszor össze-vissza képzéssel, mely tudom, nagyon sokunk számára megélhetést is jelent egyben. Sokkal tudatosabban kell bánnunk az internet kínálta lehetőséggel, és tudni kell azt is, hogy a minőségi tartalom egyre kevésbé lesz ingyenes – fizetőssé kezd válni, részben vagy egészben. (Ez egyébként a jó újságíró számára jó hír.)
Mindent összefoglalva; új korszak indult az újságírásban is, melyben talpon maradni sokkal nehezebb, mint régen volt.”