Cronenberg esete a pszichoanalitikusokkal

„Az alapanyagként szolgáló színmű adaptálása szükségképpen kamaradarabot szült, melyben a színészek hangsúlyozottan közös játéka a szokottnál is nagyobb szerepet kap. Nem véletlen, hogy a Knightley által túlzó gesztusokkal és félelmetes arcjátékkal megformált Spielrein és Jung kettőse nem működik a vásznon, szexuális érintkezéseik a túlfűtött érzékiség mindent felemésztő volta helyett idegennek és távolinak hatnak – s nem csak tőlünk, nézőktől távoli, ami kettejük között történik, de mintha ők maguk sem találnák azt a közelséget, amitől magával ragadóvá válhatna viharos szerelmük. Szerencsére ez nem mondható el a két férfi duettjéről. Mortensen mint Freud mindent egybevéve a film csúcspontja, s a film legkellemesebb részei azok, melyekben a két nagy elme találkozik. Jung karaktere, annak ellenére, hogy ő van a háromszög csúcsára, a történet középpontjába állítva, nem megfelelően árnyalt. Igaz ugyan, hogy Freudé sem, ám mellékszereplőként – ha mégoly fontos asszisztense is a főhősnek –, az aprólékos kidolgozás hiányát nem kérhetjük számon. Ám erre nincs is szükség, Mortensen néhány vonásból is képes életre kelteni a figurát.

A rendezés ezúttal konzervatívan láthatatlan, Cronenberg zsenije a háttérben marad, csupán megfigyel, majdhogynem dokumentál. A forgatókönyv hiányosságai a visszafogott rendezéssel ellentétben már sokkal fájóbb pontjai a műnek, minthogy méltatlanul leegyszerűsíti és sematizálja a pszichoanalitikus elméleteket. Annak ellenére, hogy éppen a mélyreható, tudományos szemlélet megalapozásának pillanatát, a lélektan nagy hatású kezdeteit hivatott ábrázolni, a film gyakran puszta attrakcióvá formálja a pszichés betegségeket – jól példázza ezt a tény, hogy szinte kizárólag a gyermekkori szexualitás fázisairól, Spielrein kapcsán kiváltképpen az anális fixációról van szó a történetben. Az Ödipusz-komplexus, az ösztöntan csupán mutatóban tűnik fel, az álomfejtés pedig afféle unaloműző, egymásra licitáló szópárbajjá, ötleteléssé devalválódik Freud és Jung között, egyszerű megfeleltetésekre redukálva annak bonyolult, négy lépcsőből álló és sok áttétellel operáló processzusát.

A Veszélyes vágy érdekes darabja a cronenbergi életműnek, kalandozás a lélek mélye felé. Lehetséges, hogy tendenciává válik, de elképzelhető, hogy csupán egy vargabetű a rendező pályáján. Akárhogyan is, ez most még a felszín, a téma mélyrétegei egyelőre feltáratlanok.”