Fel kell karolnunk a digitális leszakadókat

„Milyen az internet a társadalomtudós szemével?

Ha társadalomtudományi szempontból közelítem a kérdést, akkor nem spekulálnom kell, hanem azt kellene megtudnom – és ezen dolgozom –, hogy maguk az emberek mit gondolnak arról, hogy mire jó nekik az internet. Valójában ennél bonyolultabb a dolog, mert azt látom, hogy rengeteg felhasználó nem tudja, hogy mire lehetne még jó a világháló, nem beszélve azokról, akiknek semmifajta érintkezésük nincs az internettel. Épp ma néztem az E-Readiness indexet (az Economist indexe, amely azt mutatja meg, hogy az egyes országok milyen mértékben képesek az infokommunikációs technológiákat gazdaságuk fejlesztésére és a lakosok jólétének növelésére használni – a szerk.), és az a szörnyű hírem van, hogy Magyarország a harmincnegyedik a rangsorban. Voltaképpen minden európai ország megelőz bennünket. Ez arra utal, hogy nálunk a lakosság körülbelül 45 százaléka abban a kategóriában van, amely nemhogy elgondolhatná, hogy mire használhatná az internetet, hanem azt se tudja, hogy létezik ilyen. Szociológusként én két irányból szoktam ezt a dolgot vizsgálni, az úgynevezett digitális szakadék egyik illetve másik oldalán lévők irányából. Ha nem Magyarországon lennénk, akkor érdekesebbnek tartanám azt a kérdést, hogy azok körében, akik a digitális szakadék szerencsésebbik oldalán vannak, tehát digitális bevándorlók vagy éppen bennszülöttek, milyen rétegződések figyelhetők meg. Ez az igazán lényeges kérdés, azért is, mert ez a technológia abban különbözik minden korábbitól, hogy az ismeretek felezési ideje borzasztóan lecsökkent. Amikor én gyerek voltam, megtanultam a rádiót, megtanultam a telefont és a jégszekrényt, és ezzel a tudással remekül elvoltam egészen addig, amíg ´89-ben ki nem kerültem Amerikába. Ott szembesültem ezzel a világgal, ami éppen akkor kezdődött. Attól a pillanattól kezdve, hogy elkezdtem ezzel a technológiával kapcsolatba kerülni, tulajdonképpen évente újra kellett tanulnom a szükséges ismereteket. Ez kicsit olyan, mintha a villanykapcsoló helyét valami ördög állandóan változtatná, plusz a technológiáját is. Ez megbolondítaná az embert. Szerintem ez a tényező a legérdekesebb, amikor az ember az internet társadalomba való behatolását vizsgálja. (...)

A digitális szakadék milyen ütemben csökken, ha csökken egyáltalán Magyarországon?

Pont ez a baj, hogy nem csökken, ezért vagyunk harmincnegyedikek a listán. Bár az E-Readiness index egy komplex mutató, a penetráció csak az egyik – körülbelül 15 százalékos súllyal latba eső – része. Az online világba való belépés legsúlyosabb korlátja az életkor. De a lélektani határ Dániában például 90 év fölött van, nálunk pedig 45 fölött, vagyis 45-től fölfelé már nagyon nagy az esélye, hogy az illető a szakadék rossz partján reked. Egy másik tényező a lakóhely: minél kisebb, minél elszigeteltebb egy település, annál valószínűbb, hogy ott nem használják az internetet. Pedig pont ezeken a helyeken lenne a legnagyobb szükség a technológiára, mert ha valamit ez a technológia tud, akkor az az, hogy megszünteti a centrum és a periféria közti különbségeket. Különböző – állami és piaci – okok miatt azonban a perifériára nem ér el az internet, vagy ha el is ér, akkor is rossz minőségben. A harmadik – nagyon súlyos – tényező az iskolai végzettség, amivel összefügg a negyedik is, az, hogy gazdaságilag aktív-e az illető. Tehát minél idősebb valaki, minél kisebb településen lakik, minél alacsonyabb az iskolai végzettsége, és minél alacsonyabb a gazdasági aktivitása, annál valószínűbb, hogy kimarad az online világból. Ezek a tényezők együtt nagyjából körülhatárolják azt a korábban említett 45 százaléknyi lakosságot, amely számára elérhető ugyan a technológia, de nem foglalkozik vele. Pedig valódi anyagi korlátai sincsenek ma már az adoptációnak, rég nincs monopol helyzet a piacon, a sáv is egyre szélesebb.”