„Nem ítélem el Schmitt Pált, az embert, nincs jogom hozzá, nem feladatom. Valószínűleg messze nem tettem annyi jót a az országnak, mint ő a sportsikereivel vagy diplomataként. Nekem is megvannak a saját botlásaim, stiklijeim, ha nem is ezen a téren, hanem máshol. Bukott emberek, rászorulva a megváltásra, ezek vagyunk mi. Nem voltam ott, '92-ben, nem tudom, hogy és mint történt a másolás. Sok mindent nem tudok, ezért nem is ítélkezhetem.
De Schmitt Páltól, a köztársasági elnöktől kérni tudok. Kérem, hogy mutasson példát, hogy vannak a politikában emberi lépések is, túl az embertelenségen, a hideg hatalmi harcokon. Úgy kell ennek az országnak a múlt következményeinek vállalása, mint egy falat kenyér. Mert nem szoktuk meg. A közöttünk élő ügynökök betonba öntött névtelensége, a mindent megúszó nagyok cinikus mosolya, a vállvonogatásban nagykoalíciós politikusok, mind-mind példák a valóságra. Én csak kérek. Nem lesz a kedvenc elnököm (megvallom, az Sólyom László maradt), még egy ideig eszembe fog jutni az egész plágium-ügy a maga vitáival, poénjaival és tragikusságával. De mégis egy másik polcra kerül át a dolog.
Nagyon remélem, végül ez fog történni: egy köztársasági elnök lemond, egy férfi vállalja a felelősséget, egy ember folytatja az útját. Egy társadalom sóhajt egyet: van remény.”