„Végeredményben kinek is a filmje az Egy hét Marilynnel? Colin és Marilyn központi cselekményszála mellett előtérbe kerül – az emlékezetes(en botrányos) forgatás díszleteibe ágyazva – az idősödő színészlegenda, Anglia nemzeti kincse (Olivier) és a látszólag felszínes és léha, helyét nem lelő amerikai díva vonzásokon-taszításokon alapuló kapcsolata, nagy felismeréseket szülő »ütközése« (»ő egy nagy színész, aki filmsztárrá szeretne válni, te pedig egy filmsztár vagy, aki nagy színésszé szeretne válni«, fogalmazza meg a dilemmát Marilyn számára a fiatalember). A femme fatale végzetes vonzerejétől megszédült fiatal rendezőasszisztens számára végig ott a háttérben Lucy, a ruhatároslány mint reális – és épp ezért kevésbé izgalmas – alternatíva; a felnőtté válás azonban megkívánja számára a majdhogynem irreális Marilyn-tapasztalatot. (És csak zárójelben: néhány elragadó képsort köszönhetünk Sir Laurence és Vivian Leigh, a kitartó feleség viszonyának.)
Ezek a széttartó, de kiváló karakterábrázolási lehetőségeket teremtő történetvonalak – megjegyzendő, az ifjú Eddie Redmayne mellett Kenneth Branagh és Judi Dench is remekel a vásznon – a Marilyn-jelenség körül futnak össze, megrajzolva egy gyötrődő, szeretetéhes és mindenekelőtt végzetesen magányos nő, egy állandó egzisztenciális szorongásban élő emberi lény portréját. És innen nézve nagyon is érthetővé válik, hogy miért épp egy Michelle Williams típusú színésznőre volt szükség ehhez a Marilyn-ábrázoláshoz: hiszen egy allűrjeivel együtt is kedves, bájos és esendő lányt látunk, aki foglyává vált egy szerepnek, amelytől nem tud, de talán nem is akar szabadulni, holott tudatában van a distanciának: »Csináljak úgy, mint „ő”?« – kacsint oda Colinnak a felhevült férfirajongók gyűrűjében. Mint »ő«, vagyis mint »Marilyn«, a »másik«, a szerep és a bálvány – ami már végképp a személyiségének részévé vált, és végül ez okozza vesztét.
És ez akkor is szép, ha – meglehet – közhellyé kopott, mint annyi mítosz. Mint maga Marilyn Monroe.”