Függőágyas bringatúra Szlovákiában és Lengyelországban

„Anti-turisztikai vidékre szerettem volna menni! Kelet-Lengyelországba vágytam, a Bieszczady (feledésbe merült magyar nevén Beszádok) hegységbe és a Bug folyó vidékére. Bölények, medvék, hiúzok és farkasok élnek arra, ember annál kevesebb. 

Hát így esett, hogy július végének egy hajnalán búcsút vettem feleségemtől Sátoraljaújhelynél. Ő hazaviszi az autót, nekem kezdődik az utazás. Majdnem kalandot írtam, pedig én is úgy vélem, mint a nagy példakép, Amundsen: a kaland szépítő elnevezés egy elhibázott vállalkozásra. Mindent jól kell előkészíteni és végrehajtani, pikk-pakk menjen az egész, csak semmi botladozás! Ő így fogta fel a Déli-sark elérését, sikerrel is járt, míg Scott kapitányék kalandba bocsátkoztak és odavesztek. Szóval csak profi módon... Gondosan összeállított felszerelés, tökéletes állapotú bringa, jó kondíció és a nehézségeket elfogadó hozzáállás birtokában nyugodt vagyok, hogy nem tartóztathat fel semmi.

Szlovákia keleti végén áthaladva egyébként is szívesen felvettem volna a mesebeli láthatatla köpenyt, mert nem túl jókat hallottam a lakosságról. Kellemesen csalódtam, rendezettek voltka települések, jók az utak, nem voltak olyan gettók, ahol be kellett volna húzni a nyakam. Pedig szemlátomást értékes a holmim, kísértésbe hozhatná az olyan embert, akinek nem szent a másik tulajdona.

Határvidék az, a nyugati és a keleti kultúra, Róma és Bizánc, a katolikus és a pravoszláv vallás választóvonalán. Hagymakupolás templomok, cirill betűs felirat a feszületen, szokatlan stílusú temető. Homonna (Humenné) marad el, aztán Mezőlaborc (Medzilaborce) és már fenn is vagyok a Kárpátok hágóján (682 m), az ezeréves lengyel-magyar határon. Mikor a piros-fehér-zöld zászlós bringámat (pukkadjon meg Jan Slota!) letámasztva körülsétálok a ködben, meglepetve fedezek fel egy régi határ-obeliszket, rajta a magyar címerrel. Valahogy elmulasztották ledönteni a szlovák nacionalisták. Remélem, nem olvassák ezt, bántana, ha én adnék écát nekik...”