„A tendencia az – többek között a Lisszaboni Szerződésnek is köszönhetően – hogy az EP uniós döntéshozatalban betöltött szerepe fokról-fokra nő. Talán éppen ezért volt hátborzongató, amikor e sokra hivatott intézmény falai között egy román (!!!) szocialista képviselőnő a magyarországi kisebbségek helyzete miatt aggódott vagy amikor egy olasz néppárti töredelmesen bevallotta, hogy nem olvasta a szóban forgó magyar törvényeket. Ezek fényében valahogy úgy érzem, hogy Vörös Danny újabb hülyeségeivel felesleges foglalkozni.
Elnézve a tagadhatatlanul komolyabb respekttel rendelkező Európai Bizottság kifogásairól hivatalosan és informálisan napvilágot látott részleteket, ezek sem tűnnek »szakmailag«sokkal, de sokkal megalapozottabbnak. Sokan persze azt mondják - hozzáteszem, némi joggal -, hogy ez az egész nem több egy rapid bosszúhadjáratnál a banki és egyéb szektorális különadók, a magán-nyugdíjpénztári vagyon és a cafeteria-rendszer »államosítása« vagy a végtörlesztés miatt. Míg az igaz, hogy ezen lépések önmagukban és egyenként indokolhatóak, összességükben és folyamatukban már talán kevésbé. Valóban nehezen tolerálható a piaci szereplők részéről, ha ad-hoc jelleggel, bizonytalan kifutással lőcsölnek rájuk újabb és újabb terheket – mert itt nyilván nem csak az intézkedések tartalmával, de azok kivitelezésével is problémák támadtak. Nem arról van szó, hogy külföldi nagybefektetőket ne lehetne még jobban bevonni a közös teherviselésbe, hanem arról, hogy a projekt kumulált egészével merülnek fel jogos kifogások (elnézést az idegen szavakért). És nem is arról, hogy megalapozottan tájékozatlan nyugati újságíró módjára akarok idézgetni »neves közgazdászoktól«, de az azért valóban figyelemre méltó, ahogy a napokban Járai Zsigmond vagy Heim Péter pedzegette a gazdaságpolitika tarthatatlanságát. És azért – figyelem! – egyikük sem Orbán Viktort kritizálta…
Azonban mindezek ellenére disszonáns a »nagy, európai család« részéről, amikor valójában fenti okok miatt, de a közös demokráciaféltés álcájában mennek neki a magyar kormánynak és hőbörögnek a jogállami garanciák csorbulásán – akkor, amikor korábban a francia elnök ki akarta paterolni országából a román és bulgár cigányokat; akkor, amikor a brit miniszterelnök a 2011-es utcai zavargások után »téves emberi jogi aggályokról« beszélt, majd nemrégiben előirányozta a nyomtatott sajtó szabályozásának erőteljes felülvizsgálatát (amit nálunk épphogy megsemmisített a »pártdelegáltakkal tűzdelt« Alkotmánybíróság); vagy akkor, amikor Franciaország és Olaszország alig egy éve ölre ment az illegális bevándorlók miatt. Hogy a »multikultinak vége«, és a valóban diszkriminatív »szlovák nyelv- ill. állampolgársági törvények« c. örökzöld slágereket ne is említsem…”