Lazsálnak-e a bölcsészek?

„Mindenkinek, aki állást akar foglalni egy tudományterület hatékonyságáról, ismernie kell az adott terület kutatási és publikációs szokásait, mind Magyarországon, mind nemzetközi szinten. Pontosan ugyanannyira nincsen értelme annak, hogy a természettudományos publikációs standardokat várjuk el a humánkutatótól, mint fordítva. Gondoljuk csak el, milyen abszurd lenne, ha - a humánterületen megszokott módon - csak az egyszerzős cikkeket fogadnánk el! A természettudományok talán legjelentősebb része a laboratóriumi együttműködésen alapuló többszerzős cikkeivel fennakadna a rostán.

Ugyanakkor ne essünk át a ló túloldalára se! Az a tagadhatatlan tény, hogy nehéz mérni a humántudományok teljesítményét, valamint az, hogy az értelmes bírálathoz a bíráló intelligenciájára is szükség van, még nem jelenti azt, hogy minden összeméréstől tartózkodni kéne, vagy azt, hogy a bölcsészet teljesítménye ne volna mérhető. Igaz és rendkívül vicces tény, hogy Darwin ma nem kapna pályázati támogatást, és hogy Szókratész vagy Kant talán le sem tudna doktorálni, ez azonban nem jelent felmentést azon kutatóknak, akik egész életükben csak néhány, senki által nem olvasott magyar nyelvű acta perifericában publikálnak. A humántudománynak nem egyetlen, de továbbra is fontos mérőszáma a nemzetközi publikáció, ami mellé járul a magyar nyelvű könyv, a szerkesztett kötetben megjelentetett tanulmány, a szövegkiadás, a fordítás és sok más típusú aktivitás, valamint a mindezekre kapott hivatkozások. Nem szerencsés azonban minden mérést elutasítani, és bedobni a gyeplőt a lovak közé, mert a mérhetetlenségre vonatkozó érv azokat bátoríthatja, akik semmilyen mérőszám szerint nem teljesítenek.”