„Magyarország történelmében visszatérő jelenségként figyelhető meg a Nyugathoz való felzárkózás vágya és az eladósodás. Hazánk az utóbbi százötven évben háromszor is nekirugaszkodott a Nyugat utolérésének: először az Osztrák–Magyar Monarchia idején, másodszor 1949–1989 között, majd a rendszerváltástól napjainkig terjedő időszakban. A nyugatosodás megvalósításához a kormányok – belső erőforrás híján – rendre eladósodtak, miközben a mindenkori ellenzék a kölcsön- és hitelfelvételeket árulásként, az ország szuverenitására leselkedő veszélyként élte meg.
Ez visszatérő Nyugat- és bankellenességet eredményezett. A rendszerváltást követően is fennmaradt ez a struktúra. A baloldal kormányai a Nyugathoz való felzárkózás jegyében eladósodtak, míg a jobboldaliak az ország nemzeti szuverenitását akarták növelni, sajátos »magyar utat« keresve a világgazdaságban. Orbán Viktor kijelentése, miszerint nincs mandátuma arra, hogy az ország önrendelkezését korlátozó intézkedéseket fogadjon el, tökéletesen illik ebbe a trendbe. Ahogyan az is, hogy a kormányfő az örökölt hibák kijavítását tűzte ki gazdaságpolitikája fő céljául. Ezek a hibák azonban nem egy vagy két ciklusra nyúlnak vissza. Sokkal régebbi örökségünk. A kiegyezés óta fennállnak, amikor is Magyarország átvállalta az Osztrák–Magyar Monarchia adósságának egy részét, ezzel beindítva a visszatérő adósságspirált és a külső hitelfüggőség sorát. (...)”