Mára a jogalkotás elszakadt a való élettől, sőt egyre többször kormánypárti képviselők zsigeri indulatát és akaratát foglalják törvénybe.
„Sokan temették az elmúlt másfél évben a jogállamot Magyarországon. Voltak, akik az alkotmánybírósági jogkörök korlátozását tekintették a Rubicon átlépésének, mások a magán-nyugdíjpénztári vagyon államosítását, megint mások a semmisségi törvényt, de azok sincsenek kevesen, akik szerint a határkő maga a parlamenti kétharmados többség létrejötte. Ha tetszik, mindenkinek lehet egy »személyes Rubiconja«. Én azok sorába tartozom, akik ugyan nem kiáltottak diktatúrát, de – szűkös eszközeik ellenére – folyamatosan kongatták a (köz)jogi vészharangot. Az én Rubiconomat a semmisségi törvénnyel átlépték, hiszen jogállami keretek között a bíróság ítélkezési autonómiáját nem lehet csorbítani. Ez a törvény a bírák kényszernyugdíjazásával együtt olyan lavinát indított el, amely egyrészt morálisan megingatta a bíróságok működését, másrészt pedig a végletekig vitte azt a gyakorlatot, hogy a kormánypártok nem alkotják, hanem »teremtik« a jogot.
De honnan származik a jogadás koncepciója? A gondolat gyökereit a konzervatív jogfelfogásban találhatjuk meg. Roger Scruton A konzervativizmus jelentése című munkájában közkeletű modern téveszmének tartja, hogy alkotmányt lehet csinálni. Ez a jogfelfogás azt jelenti, hogy alkotmányt csak kapni lehet az autoritástól (legyen az a király vagy éppen maga a hagyomány), de alkotni nem. Többek között ez a felfogás köszön vissza nap mint a nap a Fidesz–KDNP jogalkotási technikáiban, azzal a különbséggel, hogy most a kétharmados többség a mindenható autoritás. Nos, ezt a közjogi téveszmét nevezem én jogteremtésnek. Lehet vitatkozni azon, hogy a semmisségi törvény indította-e el a lavinát, vagy az Alkotmánybíróság jogköreinek korlátozásáról szóló alkotmánymódosítás, de az biztos, hogy mára a jogalkotás elszakadt a való élettől, sőt egyre többször kormánypárti képviselők zsigeri indulatát és akaratát foglalják törvénybe.”