A múlt időbe tett jelen Kerényi Imre festménysorozatán

„Az egyik legszembetűnőbb dolog a Kerényi-képek hangulata, a sorozat összbenyomása. Figyelemreméltó, hogy a történelmi tudatot szinte csak rossz dolgok határozzák meg – mindenhol pusztulás, halál és letargia. Két kivétel van, a dualizmus korának bealkonyuló, borozgató noktürnje és az új alkotmánynak, mint az alagút végén kibukkanó csillogóan vakító aranysárga napfénye. Még az olyan magasztos pillanatokban is, mint Nagy Imre újratemetése, az emberek egy részére árnyék borul.

A XX. századi történelemből semmi sem ad okot egy kicsi büszkeségre vagy örömre? Kizárólag az embert lefelé húzó sorsfordító eseményeket tudjuk felsorolni? Az államnak csak ezt az attitűdöt kellene képviselnie? Az egész XX. század tényleg ennyire vészt jóslóan komoran nehezedik ránk? Továbbá az elmúlt húsz év meghatározó, kiemelkedő, az emberek életét döntően befolyásoló eseménye kizárólag a lovasroham, a vörös iszap és az új alkotmány megalkotása lett volna? Ezek a dolgok fejeznék ki, jelenítenék meg és szimbolizálnák tágabban értelmezett jelenkorunkat – az elmúlt évtizedek folyamatát kizárólag a búskomorság határozta volna meg?

Komplexusos történelemfelfogásra utal, hogy nehéz a múltat egyszerre elveszett örökségként és jelenkori élő, felhasználható eszközként kezelni. A múlttal való folyamatosságot, azt a sajátos viszonyrendszert, amellyel azt saját jelenünkhöz kapcsoljuk, inkább felemelőnek kellene, hogy érezzük. Modern értelemben vett tudatos közjogi gondolkodásunknak ilyen hangulati eszközökre lenne szüksége? Nem mindegy, hogy a kiemelés, az önazonosság, a szellemi rokonság, az előképállítás etalon vagy szembesítés.”